Marietta L. Baba
Michigan State University

Carole C. Hill
University of North Carolina-Ashville


fordította: Gyökér Róbert


Jelen írás egyfajta szemlélődés, mely esszé formájában igyekszik feltárni azokat a kontextuális hatásokat, melyek az alkalmazott antropológia elnevezésének kialakításában, illetve az elnevezés használatának mellőzésében, a világ különböző országaiban és régióiban meghatározó szerepet játszottak. A fejezet a történelmi és összehasonlító módszer segítségével szándékosan egy olyan perspektíva megrajzolását tűzte ki célul, mely nem ér véget az Egyesült Államok határainál, az eltérő tartalmak kronologikus összehasonlítását követően pedig alternatív megközelítési módokat javasol annak megértésére, hogy az alkalmazott antropológia fejlődési iránya miért mutat olyan határozott eltéréseket a világ különböző térségeiben. A fejezet azt állítja, hogy az alkalmazott antropológia – valójában azonban az antropológia a maga teljességében – elválaszthatatlan módon kapcsolódik saját történelmi és kulturális kontextusához, melynek következtében lényeges eltérések mutatkozhatnak országonként a tudományág felfogásában és gyakorlati alkalmazásában. Továbbá, hogy a kontextusban bekövetkezett történelmi eltolódások olyan lényegi változásokat eredményeztek, melyek az egyes időszakokon belül is eltérő gyakorlatot alakítottak ki. A fejezet meglátása, hogy ha a globalizáció folyamatai valóban átalakítják a nemzetek között húzódó határok és kapcsolatrendszerek jellegét, akkor az az alkalmazott antropológiának az egyes országokban kialakult formáira is hatással lesz, különösképp az Egyesült Államok esetében. A szerzők amellett érvelnek, hogy az alkalmazott antropológiának Amerika és a világ más területei között fellépő különbségei feloldódni látszanak, és az az egyedülállónak mutatkozó modell, mely a 20. század utolsó negyedében az Egyesült Államokban jött létre, egy olyan rendszerré kezd átalakulni, mely már sokkal jobban illeszkedik a tudományág főáramába, és ezáltal egy globális antropológiába.


kulcsfogalmak: globális antropológia, alkalmazott antropológia, Egyesült Államok, globalizáció, történelmi és kulturális kontextus

Antropológiai vizsgálat tárgyává kell tennünk a Nyugatot: meg kell mutatnunk az általa konstruált valóság exotikumát; hangsúlyoznunk kell azokat a területeket, melyek – meggyőződése szerint – az univerzalitás jegyét hordozzák magukon (ez az episztemológiát is magába foglalja…); történetileg annyira különösnek kell feltüntetnünk, amennyire csak lehetséges; meg kell mutatnunk, hogy az igazság kisajátítására vonatkozó törekvése milyen mélyen kötődik ahhoz a társadalmi gyakorlathoz, melynek köszönhetően meghatározó erővé vált a világon.
(Rabinow 1986: 241)


Az alkalmazott antropológia fejlődésének történeti beszámolói kellőképp dokumentáltak mind az európai, mind pedig az észak-amerikai szakirodalomban (Foster 1969; Bastide 1973; Partridge és Eddy 1978; Gardner és Lewis 1996; Bennett 1996; és van Willigen 2002). Ezek a beszámolók általában az alkalmazott antropológia koloniális gyökereinek az ismertetésével kezdődnek és többnyire a tudományágnak a 20. század utolsó negyedében mutatkozó amerikai felvirágzásával zárulnak.1 Az észak-amerikai fejlemények azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban végbement fejlődés az alkalmazott antropológia érett és ideális formáját mutatja. Kétségtelen, hogy csak az Egyesült Államokban létezik formális akadémiai képzés olyan szakemberek számára, akiket (1) kifejezetten alkalmazott antropológusként azonosítanak, hogy (2) csak itt működnek olyan nemzeti és helyi professzionális szervezetek, melyek az antropológia alkalmazására és gyakorlati elmélyítésére szakosodtak, és (3) hogy csak itt tevékenykednek teljes munkaidőben dolgozó, változatos foglalkozási kategóriák mentén felsorakozó antropológusok az akadémia falain kívül. Nincs még egy másik nemzet, mely ehhez hasonló intézményi struktúrát hozott volna létre az alkalmazott és gyakorlati antropológia területén. Ennek okai azonban nem rögtön nyilvánvalóak.
    Az Egyesült Államokban található fejlett intézményi háló nem zárja ki azt, hogy más nemzetek antropológusai ne alkalmaznák, vagy ne gyakorolnák hivatásukat. Ahogy azt a jelenlegi és az előző kötetünk (Baba és Hill 1997) is bemutatja, az antropológusok számos országban döntően a tudományág területén belül, vagy más munkakörökhöz kapcsolódóan végzik hivatásukat, anélkül azonban, hogy az Egyesült Államokhoz hasonló intézményi mechanizmusokat hoztak volna létre, vagy hogy foglalkozásukat antropológusként határoznák meg. Tevékenységüket egyszerűen csak antropológiának, nem pedig alkalmazott, vagy gyakorlati antropológiának nevezik.2 Meglátásunk szerint mindennemű elnevezés a valóság megkonstruálásának egyik lényeges mozzanatát alkotja (ebben az esetben a valóság „antropologizációja”), mely egyedi kulturális jelentéssel bíró, határozott és különálló kognitív felépítményt hoz létre (Strauss és Quinn 1997). Az alkalmazott antropológia területére fókuszálva ahhoz szeretnénk hozzájárulni, hogy a tudományágat „történetileg annyira különösnek tüntessük fel, amennyire csak lehetséges” (Rabinow 1986: 241) és hogy feltárjuk mindazokat az intézményi struktúrákat és gyakorlatokat, melyek amerikai felvirágzásához hozzájárultak. Ahogy azt Chambers megjegyezte, az alkalmazott antropológia történetét többnyire a társadalmi és politikai kontextus kényszerű figyelembevétele mellett írták, mely „a gyengeség jelének mutatkozik egy olyan területen, aminek összefüggéseit nyilvánvaló módon ezen a kontextuson belül öntötték formába” (Chambers 1987: 310).  A tudományterület „antropologizációja” továbbá talán képessé tehet bennünket azon tényezők azonosítására is, melyek gátolják az alkalmazott és gyakorlati antropológia elnevezésének elterjedését más országokban.
    Jelen esszében igyekszünk feltárni azokat a kontextuális hatásokat, melyek az alkalmazott antropológia meghatározásának kialakításában, illetve annak mellőzésében játszanak szerepet. Módszerünk történelmi és összehasonlító, melynek segítségével betekintést szeretnénk nyerni azokba a látásmódokba, melyek az Amerikán kívüli területeken jöttek létre, illetve fejlődtek. Munkánk során noha főként amerikai szerzők műveiből és az Amerikában megszerzett tapasztalatainkból merítünk, bizonyítékaink jelentős része azonban alapvetően nem amerikai szerzők tollából származik (Baba és Hill 1997). A perspektíva kiszélesedéséből adódóan néhány általunk tett következtetés éppen ezért különbözik majd a hagyományos értelemben vett következtetésektől. A globális antropológiai gyakorlat eme két kötetére úgy tekintünk, mint olyan kulturális tematikájú összeállításokra, melyek lehetővé teszik számunkra az antropológiai tudás és gyakorlat tartalmának tanulmányozását, ahogy az az Első, a (korábban) Második és a Harmadik Világban megfogalmazódott.3 A különböző tartalmak kronologikus összehasonlításával reményeink szerint lehetőség nyílik majd annak megértésére is, hogy az alkalmazott és gyakorlati antropológia miért követett eltérő fejlődési irányvonalat a különböző helyeken.
    Magyarázatunk megmutatja majd, hogy mindenféle antropológia, nemcsak az alkalmazott és gyakorlati, elkerülhetetlenül rabja saját történelmi és kulturális hagyományaiból adódó jellegzetességeinek, mely jelenség arra utal, hogy a tudományág elméleti és gyakorlati megközelítésében lényeges eltérések mutatkoznak. Sőt, hogy a tartalomban bekövetkezett történelmi eltolódások lényegi változásokat idéztek elő az idő múlásával a tudományág gyakorlatában is (gyakorlat alatt az antropológusok teljes közösségén belül megvalósuló tevékenységet értjük, nemcsak az alkalmazott antropológusok által kifejlesztett változatokat4). A kontextuális relevanciából adódó következtetések minden antropológus számára alapvetőek és lényegesek. Hacsak az amerikai antropológusok nem ragaszkodnak ahhoz a nézetükhöz, hogy ők birtokolják „az egyetlen igaz út” ismeretét az antropológia területén, akkor komolyan fontolóra kell vennünk a tudás és gyakorlat alternatív módjainak a lehetőségét is, melyek közül számos módszert a világ más részein élő kollégáink már elsajátítottak.
    Kötetünkben azt is hangsúlyozzuk továbbá, hogyha a globalizáció hatására valóban átalakulóban van az országhatárokat átszelő kapcsolatrendszerek természete, akkor annak következményi lesznek az alkalmazott és gyakorlati antropológia jelen kötetben bemutatott formáira is, beleérte annak általunk ismert amerikai módszereit is. A tudományág területén tett vizsgálódásunk pedig a végén arra a felismerésre vezet bennünket, hogy az Egyesült Államokban és az azon kívül tapasztalt eltérések feloldódóban vannak, hogy az Amerikában a 20. század utolsó negyedében létrejött, egyedülállónak vélt gyakorlat átalakulóban van, és kezd egyre inkább a tudományág főárama – és ezzel együtt egy globális antropológia – felé közeledni.


Az alkalmazott antropológia megreformált szemlélete

Az alkalmazott antropológia elnevezésének létrejötte a koloniális kontextuson belül: 1880-1945

Az alkalmazott antropológia kezdeti elnevezése egészen a brit koloniális rendszer idejéig vezethető vissza, amikor az antropológusok először tettek kísérletet arra, hogy meggyőzzék az adminisztrációt a terepmunkájukhoz szükséges anyagi támogatás folyósításáról, más anyagi eszközök híján.5 Adam Kuper meglátása szerint:

A brit antropológia már a kezdeti időktől igyekezett magát olyan tudományágként feltüntetni, ami hasznos lehet a gyarmati adminisztráció számára. Az ok nyilvánvaló volt. A gyarmati kormányok és az általuk képviselt érdekek jelentették ugyanis a legjobb lehetőséget anyagi támogatás megszerzésére, különösen azok alatt az évtizedek alatt, mielőtt még a tudományág az egyetemek által elismerésre tett volna szert. (1983: 100)

A Második Világháború előtt a brit gyarmati kormányok gyakorlatilag semmilyen támogatást sem nyújtottak az Afrikában zajló kutatások lefolytatására, mely térség az antropológiai tevékenység egyik fő színtere volt (Mills 2002). Voltak ugyan olyan programok, melyek gyarmati hivatalnokok antropológiai és etnográfiai képzését finanszírozták, és ezáltal hozzájárultak az első antropológiai tanszék megalapításához is (van Willingen 2002), illetve a későbbiek során néhány gyarmati kormány létrehozott ugyan pozíciókat állami megbízású antropológusok részére (e.g., Dél-Nigéria), vagy akár alkalmazott kutatásokat is támogatott, azonban ezektől a lehetőségektől eltekintve az antropológusoknak saját maguknak kellett az anyagi hátteret megteremteniük. Kuper (1983) meglátása szerint az olyan vezető antropológusok, mint Malinowsky és Radcliff-Brown azáltal váltak ismertté az 1920-as és 30-as években, hogy az antropológia és etnográfia gyakorlati értékét igyekezték kihangsúlyozni, különösen a gyarmatokon megfogalmazódó problémákkal kapcsolatban. Ez azonban nem volt más, mint reklámfogás, hogy az ad hoc adódó kutatások anyagi forrásait biztosítsák. Kuper (1983) szerint amint a pénz egyszer kézben volt, az antropológusok leginkább azt tették, ami a „hal beetetésére” emlékeztet, és alapkutatásba kezdtek, azt remélve, hogy szponzoruk majd képes lesz a számára fontos információkat kihalászni a jelentésből – az antropológus segítsége nélkül is. Kuper (1983) meglátása, hogy a kezdeti időkben számos brit antropológus funkcionalista vagy liberális szemlélettel bírt, ezért elméleti vagy ideológiai megfontolásaiból adódóan vonakodott támogatni és elősegíteni a hivatalnokok érdekeit a társadalmi változások megértésében (amit számos antropológus veszélyesnek tartott; a változás ugyanis káros lehetett volna nemcsak az antropológusok által tanulmányozott közösségek szempontjából, hanem magának az antropológiának a szempontjából is, ugyanis a tudományág tárgyának eltűnéséhez vezethetett volna). Szükségtelen utalnunk rá, hogy ez az attitűd nem kedveltette meg az antropológusokat a hivatalnokok körében (utóbbiak gyakran sztereotipizálták az előbbieket „romantikus reakcionistákként,” Kuper 1983: 114). A kor másik antropológiai gyakorlata az volt, hogy valaki saját pártfogoltját, vagy egy fiatal tudóst jelölt ki alkalmazott kutatás lefolytatására, mely - a korabeli szemlélet értelmében – jobban illeszkedett a kevesebb tapasztalattal rendelkező egyének felkészültségéhez. Kuper szerint:

Amikor az antropológusok – többé-kevésbé vonakodva – hajlandóak voltak „elvégezni valamiféle alkalmazott kutatást”, többnyire valamilyen behatárolt témát választottak. (A  alkalmazott kutatást ugyanis a magasabb szakmai hírnévnek örvendő kutatók intellektuálisan kevésbé tekintették kihívásnak, ezért főként nők számára tartották fenn őket. Malinowsky első tanítványára, akit az afrikai kulturális változások tanulmányozására küldtek a térségbe, azért esett a választás, mert mint nőt túlságosan tapasztalatlannak tartották egy hagyományos törzsi kutatás lefolytatására)…az antropológusok csak vonakodva vettek részt a hivatalnokok által megálmodott kutatásokban, és vonakodva fogadták el azt a nézőpontot is, hogy politikai kérdésekről nem beszélhetnek, hogy nem lehetnek „gyakorlati beállítottságú emberek.” (1983: 110-112)
 
Kuper – érvelését folytatva – azt állítja, hogy „a valóságban a brit antropológusokat a gyarmati adminisztráció csak kevéssé alkalmazta, és a támogatások megszerzése közben használt retorikájuk ellenére az antropológusok sem voltak túlságosan lelkesek, hogy alkalmazzák őket” (1983: 116). Más kutatók azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az antropológusok és a gyarmati hivatalnokok között egyfajta bűnrészesség és szimbiózis alakult ki a Brit Birodalom ideje alatt, mely annak volt köszönhető, hogy az antropológusok a gyakorlati megoldások ígéretével léptek fel, amikor kutatásaikhoz próbáltak meg erőforrásokat előteremteni, és ez volt az a mód tulajdonképpen, ahogy a szociálantropológia kezdetei teoretikai alapjai megfogalmazódtak (Mills 2002; lásd még a Nagy-Britannia fejezet jelen kiadványban).
    A mi értelmezésünk szerint a korai gyarmati gyakorlat egy olyan kétszintű ismeretképző modellt hívott létre az antropológián belül, mely a későbbiek során az elmélet és a gyakorlat kettéválásához járult hozzá. Az első szint a „tiszta” elmélet, míg a második inkább a rövid távú, származtatott „alkalmazott” kutatások számára volt fenntartva. A kolonializmus paternalista tendenciáival összhangban a teoretikusoknak megvolt a joguk arra, hogy a második szintet elutasítsák, melyet egyébként is perifériális tevékenységnek tekintettek. Azok a kutatók azonban, akik a második szinten dolgoztak, nem választhatták az elsőt. A kezdeti kétszintű struktúra ugyanakkor korántsem volt egymástól mereven elválasztva. Mivel csak néhány akadémiai hely volt elérhető, ezért az antropológusoknak rugalmasnak kellett lenniük a kiküldetésekkel kapcsolatban.
    A kontextus az 1930-as és 40-es években azonban megváltozott, és alapvető változásokat hozott a brit gyarmati politikában is. Azokra a kritikákra válaszul, melyek szerint a gyarmatok izoláltak voltak és nem „fejlődtek” kellőképp, a britek egy olyan adminisztráció mellett kötelezték el magukat, mely – meglátásuk szerint – ösztönzőbben hat majd a gyarmatok gazdasági növekedésére (Mills 2002). Az 1930-as évek során megnőtt a finanszírozás az Afrikába irányuló társadalomtudományi kutatások területén néhány olyan intézménynek köszönhetően, mint a Carnegie Corporation és a Rockefeller Foundation. Ezek a támogatások lehetővé tették az antropológusok számára, hogy elszakadjanak attól a hárompólusú kapcsolatrendszertől, mely a gyarmati patrónusokat és a választott témákat is magában foglalta, és hogy egy olyan kétpólusú viszony felé mozduljanak el, mely az akadémiai modellt reprezentáló témákat ölelte fel (Pels és Salemink 1999). Az 1940-es években a britek beiktatták a Colonial Development and Welfare Act-et (CDWA), egy olyan törvényhozói reformtervezetet, mely lényeges anyagi támogatást nyújtott a kormány által a gyarmatokon folytatott társadalomtudományi kutatások finanszírozására, magában foglalva az antropológiát is. Az alapvető kontextuális fordulat azonban, mely a hivatalos politikai álláspontban bekövetkezett változást előmozdította, a Második Világháború kirobbanása volt 1939-ben, valamint Nagy-Britannia igénye arra vonatkozóan, hogy a birodalmát kritizálóknak választ adjon (különösen az amerikaiaknak).
    Mills (2002) részletesen beszámol a Colonial Social Science Research Council-ról (CSSRC), melyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a CDWA mandátumát teljesítve szétossza a kutatói támogatásokat. Eredetileg a London School of Economics (LSE) antropológusai voltak azok, akik a legközelebbi kapcsolatba kerültek a CSSRC-vel (Raymond Firth és Audrey Richards). Mindketten Malinowsky pártfogoltjai, és az alkalmazott antropológia legkorábbi szószólói voltak, és mindketten magukévá tették a CDWA reformcéljait, melyek a tudományos és gyakorlati kutatások integrációját hirdették. Mills (2002: 171) megjegyzi, hogy:

Nincs kétség afelől, hogy a CSSRC tagjai intellektuális úttörőkként tekintettek magukra, olyan úttörőkként, akik vezető szerepet játszanak mind az afrikai társadalomkutatási problémák feltérképezetlen területeinek, mind pedig egy probléma-orientált, multidiszciplináris társadalomtudomány lehetőségeinek előkészítésében.

A CSSRC felismerte a tudásbázis fejlődésének jelentőségét és mind az alap-, mind pedig a gyakorlati kutatásra úgy tekintett, mint követendő irányvonalakra célja elérése érdekében, ugyanis az afrikai társadalmakról kevés ismeret állt rendelkezésre azokban az időkben. Miközben a gyarmati társadalom problémái szolgáltatta kontextuson belül kutatások kezdtek körvonalazódni, az antropológia képessé vált arra, hogy eredményeit elméleti produktummá alakítsa, mely aztán a tudományág akadémiai legitimációját is lehetővé tette (Mills 2002). Enélkül a transzformáció nélkül valószínűleg az egész tudományág összeomlott volna; az antropológiának „tudományként” kellett megjelennie, máskülönben elesett volna a kormánytámogatásoktól. A siker megnövelte az akadémiai tanszékek és állások számát is a vizsgált időszakban. 1953-ra a tanári állások száma 38-ra emelkedett az 1940-es években meglévő néhány pozícióval szemben. (Mills 2002). 1946-ban pedig egy teljesen új professzionális intézmény jött létre, mely szigorúan csak akadémikusokat foglalt magába (Association for Social Anthropology azaz ASA).
    Ugyanakkor egyre növekvő feszültség volt tapasztalható az LSE keretein belül dolgozó, valamint az oxfordi antropológusok között (lásd Pink a jelen kötetben). Az utóbbiak meggyőződése szerint ugyanis az akadémiai irányvonal kérdéseinek az akadémiai tanszékek ellenőrzése alatt kellett volna maradnia, nem pedig a CSSRC által finanszírozott gyarmati hivatalok, vagy kutatóintézetek kezébe kerülnie. Az érdekellentétek intézményi (Oxford versus LSE), politikai (antikoloniális versus reformista), és filozófiai (elmélet versus gyakorlat) formát öltöttek. Hangsúlyoznunk kell ezzel kapcsolatban, hogy noha az oxfordi tudósok nem tartották nagyra az alkalmazott antropológiát, azonban ennek ellenére továbbra is szerettek volna támogatást kapni és egyúttal kontrollt is gyakorolni a CSSRC felett. Mialatt azonban az akadémiai frakciók a források megszerzéséért, valamint egymás ellen küzdöttek, a Brit Birodalom folytatta hanyatlását. Összeomlását az 1940-es évek végén, és az 50-es évek elején kitört afrikai zavargások jelezték előre. Miután a CSSRC 1961-ben felszámolta ügyleteit és egészen az évtized végéig nem álltak rendelkezésére anyagi források, világossá vált, hogy a brit antropológus hallgatók képzéseinek finanszírozása mennyire függő helyzetben is volt a támogatásoktól.
    Mills (2002) véleménye szerint az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolat Nagy-Britannia gyarmati kontextusán belül paradox jellegű volt. A közeg, ahol az antropológiai tevékenység kibontakozott, alapvetően gyakorlati szemléletű volt, ugyanis a kormányhivatalnokoknak szükségük volt azokra az adatokra, melyeket az értelmiség által lefolytatott kutatások voltak hivatottak biztosítani, és melyek a gyarmati „fejlődés és jólét” előmozdítását célozták. Ezzel egy időben azonban az akadémiai antropológia igyekezett autonóm tudományágként elkülönülni olyan más intézményektől – gyarmati hivatalnokok, misszionáriusok és utazók (lásd Pels és Salemink 1999) -, melyek szintén etnográfiai tudást kínáltak. A CSSRC által biztosított anyagi támogatás és autonómia ugyan segített abban, hogy a tudományág legitimizálhassa magát, tényleges vezető szerepre azonban mégis a brit akadémia tett szert az antropológiai tudás előállításában, és megtörte az antropológia-téma-sponzor hárompólusú viszonyrendszerét, melyet az antropológia-téma kettősével váltott fel, szponzor nélkül. Amint a britek felhagytak gyarmataik igazgatásával az alkalmazott antropológia politikailag kegyvesztetté vált, és az akadémia felhagyott az alkalmazott név használatával. Elmélet így különvált gyakorlattól, és a tudományág egyre marginálisabb helyzetbe került, veszítve gyakorlati értékéből.
     Meglátásunk, hogy az imperialista gazdaság és a brit osztályrendszer elősegítette a „tiszta” és a „gyakorlati” antropológia kettéválását a gyarmati idők alatt. Az imperialista rendszer, kiváltképp a britek által gyakorolt közvetett kormányzás6, a gyarmati adminisztráció olyan képviselőinek jelenlétét követelte meg, akik kéznyújtásnyi távolságból tanulmányozhatták a kolóniákat (pl. empirikus adatokat gyűjthettek, de akár résztvevő megfigyelést is folytathattak). A hierarchikusan szervezett és paternalista társadalmi rendszer, mely a kolonializmus ideje alatt virágzott egyenesen garantálta, hogy a hivatalnokok által megfogalmazott, fentről lefelé irányuló, vagy a részletesen kidolgozott,  gyakorlati szempontokat követő terepkutatások nem találhattak elfogadásra a tudományág vezető teoretikusainak szemében. Ennek megfelelően a vezető tudósok inkább a „tiszta tudomány” művelését folytatták, míg a ranglétra alacsonyabb fokán álló tudósok és az alkalmazott kutatók főleg feladatorientált projekteket hajtottak végre.
    Foster (1969) véleménye szerint az antropológia mint tudomány ezekben az időkben nem volt sem elméleti, sem pedig módszertani szempontból kellőképp fejlett ahhoz (ami azt illeti ma sem az), hogy megengedhette volna magának az elméleti és a gyakorlati kutatók egymástól történő hermetikus elválasztását, mely körülményből adódóan ugyanazok a kutatók néha kettős szerepre kényszerültek (pl. elméleti szakemberek alkalmazott kutatást végeztek). A lényeg azonban, hogy a „tiszta” és az „alkalmazott” antropológia újratermelte az imperialista társadalmi osztályrendszert is. A brit társadalom és birodalom szempontjából nemcsak a magasabb, illetve alacsonyabb szerepek kialakítása és elfogadtatása volt meghatározó az antropológiai státusz-hierarchián belül, hanem az ezekhez a szerepekhez kapcsolódó személyiségek tekintélyének a megszilárdítása is azok előtt, akik a jövőben esetleg hasonló pozíciókat fognak majd betölteni. A teoretikus szerepét ezért olyan valakinek kellett felvállalnia, aki képes volt elméletek megfogalmazására (értsd: megfelelően „képzett”). Ez a személy aztán - ha úgy döntött - akár alkalmazott antropológiai tevékenységet is végezhetett, a fordítottja azonban nem volt elképzelhető. Következésképp a tudományágnak megvoltak ugyan a tudás előállítására hivatott forrásai, ezek azonban nem voltak képesek arra (vagy nem volt számárukra engedélyezett?), hogy elméletet gyártsanak. Meglátásunk szerint az antropológiának ez az elméleti-alkalmazott strukturális modellje jelenti azt a keretet, melyen belül az alkalmazott antropológia konkrét elnevezésére szert tett, és ez az a modell is egyben, mely a tudományág történelmi örökségévé vált az Egyesült Államokban, bár erre a fordulatra nem azonnal került sor. Ahogy azt majd látni fogjuk, volt először egy fontos kitérő az események alakulásában.


Mi történt az „alkalmazott antropológiával” a második világháború alatt?

Érdekes párhuzam vonható a gyarmatosító európai államok és a korábbi szovjet blokk, különösen Oroszország között. Az antropológia intézményesített tudományágnak számított a 19. végén és a 20. század elején Oroszországban.7 Később, a kommunizmus idején az antropológusok tevékenysége főként a belső tagállamokban élő lakosság megfigyelésére és tanulmányozására irányult (őslakosok és etnikai csoportok), azonban az európai gyarmatosítókétól kissé eltérő módon. A szociokulturális evolúció formái a szovjet ideológián belül kerültek elhelyezésre Marx és Engels írásai közvetítésével (pl. A család, a magántulajdon és az állam eredete [lásd Harris 1968]). Az antropológia ennek következtében összefonódott a tudományos szocializmussal, elmélete és gyakorlata pedig erős politikai befolyás alá került. Számos kommunista az antropológiát például sokkal progresszívebbnek ítélte meg, mint az etnográfiát (amit burzsoá tudománynak tartottak, mely önmagáért való tudást állít elő a társadalomról, nem pedig forradalmi célok mozgatják). Ez a megkülönböztetés aztán ahhoz a bizarr helyzethez vezetett Yaskov leírása szerint (lásd jelen kötet), melyen belül bizonyos antropológiai megközelítésmódokat élesen bíráltak (pl. a geográfiával való együttműködés) még akkor is, ha a bírálat megfogalmazóit később bebörtönözték és halálraítélték, könyveiket pedig betiltották. Az orosz antropológiát (vagy etnográfiát) az 1930-as évek során rehabilitálták, azonban csak a tudományág egy szegmense nyert feloldozást. A geográfiával való együttműködéstől például továbbra is tartózkodnia kellett Sztálin egy kijelentése következtében, ami kétségbe vonta a környezetnek a társadalom fejlődésére gyakorolt bárminemű hatását (Matley 1966).
    Az akadémiai kutatások által nyert kutatási eredmények „alkalmazásának” gondolata már szinte a szovjet éra kezdetétől fogva nagy támogatást élvezett a kutatóintézetek által. Yaskov elmondása szerint (személyes közlés, 2005) a Kommunista párt és az állami hivatalnokok közvetlen és folyamatos kéréssel álltak elő, melyben az antropológusokat arra szólították fel, hogy az akadémiai tanulmányaikból nyert „alkalmazott” szemléletüket felhasználva a helyi közösségek és adminisztráció érdekeit előmozdítsák. A kutatóintézetek vezetői szintén igyekeztek hangsúlyt fektetni az etnográfiai tanulmányok gyakorlati eredményeire azzal a céllal, hogy a tudományág legitimációját elősegítsék. A tudósokat éves beszámolók benyújtására kötelezték, melyben számot kellett adniuk arról, hogy munkájuk miben járult hozzá a szocializmus céljainak megvalósításához. Oroszországban az „alkalmazott” kutatás főként az őslakosok és az etnikai csoportok tanulmányozására irányult; például abc-t és írott nyelvet fejlesztettek ki az északi területeken élők számára. Olykor a tudósok megpróbáltak a céljaikban módosításokat eszközölni (pl. nyelvoktatás), mely – meggyőződésük szerint – a helyi lakosok érdekeit szolgálta, máskor azonban az állam által bevezetett változtatásokat igyekeztek meg lelassítani (pl. az északi régiók kollektivizálása). A tudósok gyakran gyakoroltak nyomást az intézmények adminisztrátoraira annak érdekében, hogy kéréseiket az állam, vagy a párthivatalnokok felé közvetítsék (Yaskov személyes közlése, 2005). Bár az etnikai többséget képviselő (tehát nem az őshonos, vagy etnikai kisebbségi) antropológusok a szovjet kormány konzulenseiként szolgáltak, hatalmuk elhanyagolható volt. Ha pedig a későbbiek során beléptek a kormányba, kutatási tevékenységükkel fel kellett hagyniuk, mely alól csak kevés kivételt találunk (lásd Yaskov, jelen kötet).
          Oroszország esetében az antropológia egy jelentős része „alkalmazott” volt (és az most is) abban az értelemben, hogy az antropológusok az állam által megfogalmazott gyakorlati célok megvalósítására és problémák megoldására fókuszálták tevékenységüket. Mindazonáltal az intézményes vagy formális értelemben vett „alkalmazott antropológiának” csak kevés példájával találkozunk ebben az időben, akárcsak napjainkban. Ennek okait a tudás előállításának történelmi és kulturális kontextusait vizsgáló hipotézisünkön keresztül ragadhatjuk meg leginkább. Meglátásunk szerint az antropológián belüli, és az antropológusok közössége valamint az állam között jelentkező (ki nem mondott) politikai és ideológiai nézeteltérések megakadályozták egy olyan konszenzus létrejöttét az antropológiai gyakorlat természetére vonatkozóan, mely elősegíthette volna az alkalmazott tevékenységeket összefogó közös nyelvi reprezentáció kialakulását. Mint azt fentebb leírtuk, néhány orosz tudós eszközölt ugyan változtatásokat az őslakos vagy helyi lakosság körében saját céljainak megfelelően, mások pedig igyekeztek meggátolni, vagy megállítani az állam által kezdeményezett beavatkozásokat, azonban az 1980-as évek politikai feltételei között nem volt lehetséges nyílt vitára bocsátani az állami intervenciók megakadályozásának kérdését a Szovjetunióban; úgy gondoljuk, hogy ebből adódóan ezek a kezdeményezések többé-kevésbé rejtve maradtak. Ez egy ravasz és veszélyes játszma volt, melynek során az ember nem tudhatta, kiben bízhat. Az ideológia és a politika zavaros vize így nem tette lehetővé az „alkalmazott antropológia” explicit kiemelkedésének lehetőségét. A tudományág elnevezése általában a gyakorlati értékek átadását jelentette az antropológián túl meghúzódó szponzorok, illetve közösségek számára. A szovjet éra politikai és ideológiai kontextusán belül azonban az antropológusok többnyire nem értettek egyet az állammal és a párttagságból kikerülő támogatókkal (gyakran egymás között sem) a gyakorlati munka értékeinek kérdéseiben. Az is elképzelhető azonban, hogy egyszerűen csak nem beszéltek az általuk közvetített „értékekről”, vagy visszatartották a mások által képviselt „értékek” terjedését („érték”, ahogy azt az állam meghatározta). Csak a Szovjetunió összeomlását követően vált először lehetővé, hogy a tudósok nyíltan is szembeszálljanak az államilag finanszírozott programokkal (lásd Yaskov, jelen kötet).
    Az orosz példa azt sugallja, hogy az antropológus-téma-szonzor hárompólusú viszonyrendszerén belül, mely az alkalmazott antropológia tulajdonképpeni kontextusát alkotja, az antropológusnak rendelkeznie kell azzal az autonómiával, mely lehetővé teszi számára, hogy a témával és a támogatóval való kapcsolatát szabadon megválaszthassa, hogy kritizálja, vagy akár meg is szakítsa ezt a kapcsolatot, amennyiben helytelennek, vagy etikátlannak ítéli meg. Ennek a szakmai függetlenségnek a hiányában az antropológus nem nevezheti tevékenységét „alkalmazott antropológiának”. Meglátásunk szerint ha a „gyakorlat közössége” nem jön létre, melyen belül a tagok szabadon megosztják egymással tudásukat, módszertanukat és értékeiket (Lave és Wenger 1991), akkor a gyakorlatra vonatkozó speciális elnevezésnek sincs létjogosultsága. Az orosz példa esetében kollégáinknak ugyan nem volt meg a lehetősége arra, hogy az őslakosok körében propagált állami intervenciós programokat nyíltan kritizálják, mégis igyekeztek saját eszközeikkel ellenállni azok végrehajtásának, gyakran saját testi épségük kockáztatásával. Sőt, tevékenységüket nem is nevezték „alkalmazott antropológiának”, amiért hálásak vagyunk nekik.
    A Szovjetunió bukását követően az alkalmazott antropológia elnevezése ellen irányuló politikai és ideológiai ellenvetések enyhültek, és azt várhattuk volna, hogy formálisan elnevezett „alkalmazott” struktúrák jelennek majd meg. Valójában voltak is ilyen jellegű törekvések, ahogy azt Yaskov leírja (jelen kötet). Azonban az akadémiai és kutatóintézetek forrásainak szűkössége miatt az 1990-es éveket követően mégsem jött létre teljes fokú specializáció Oroszországban. Számos antropológusnak és etnológusnak extra projektekre volt szüksége ahhoz, hogy az akadémiai intézményektől szerzett jövedelmét kiegészítse a források megvonását követően. Mivel azonban a projekteknek általában „alkalmazott” jellege volt, ezért további összemosódás vált megfigyelhetővé az akadémiai és az „alkalmazott” antropológiát elválasztó demarkációs vonal mentén. Mindezek ellenére azonban továbbra sem áll rendelkezésre elnevezés az „alkalmazott antropológia” számára Oroszországban.8


Mi történt az „alkalmazott antropológiával” a Harmadik Világ esetében?

Meg kell vizsgálnunk az úgynevezett Harmadik Világ államainak esetét is a világháború kirobbanása előtt. Ebben az időszakban kezdődött meg a „bennszülött antropológusok”9 képzése és tevékenysége saját országukon, illetve térségükön belül. Ezek az antropológusok abban különböztek európai társaiktól, hogy a velük azonos származási helyen élő emberek kultúráját tanulmányozták, és tevékenységüknek politikai következményei is voltak az ott élő emberek életére vonatkozóan. A legtöbb „bennszülött antropológus” célkitűzése ebben az időszakban a modern nemzetállam fejlesztése és megerősítése volt. Az alkalmazott antropológusok főként egy olyan modernizációs elméletet követtek (pl. akkulturációs elmélet), mely az állam mint az állampolgárok közössége megerősítését célozta (Robeiro 2004).10 Az őslakosok, illetve más etnikai csoportok tagjai gyakran olyan marginális  helyzetű, elszegényedett lakosok voltak, akik nem működtek együtt, mint állampolgárok (vagy talán még helyesebb azt mondanunk, hogy nem engedélyezték számukra az együttműködést). A Harmadik Világ „bennszülött antropológusainak” célja azonban az volt, hogy változtassanak ezen a helyzeten; azon dolgoztak, hogy a marginalizált lakosok teljes jogú állampolgárokká válhassanak.
    Sem a Harmadik Világ „őslakos antropológusainak” a politikában való kiemelkedő részvétele, sem pedig a gyakorlat-orientált kutatás és beavatkozás ellenére nem jöttek létre azonban az „alkalmazott antropológia” intézményi feltételei a második világháborút megelőző időszakban (vagy ami azt illeti egészen mostanáig). A „tiszta” elméleti antropológia művelésének lehetősége többé-kevésbé a gyarmatosító nemzetek antropológusainak volt fenntartva, akik azzal a céllal érkeztek a kolóniákra, hogy megfigyeléseket végezzenek, mely körülmény egyben arra is felhatalmazta őket, hogy a tudomány, vagy az elmélet érdekében „gyakorolják” az antropológiát.11 A kolóniák „őslakos antropológusait” ezek a gyarmatosítók képezték ki „alkalmazott” kutatások elvégzésére, az „őslakosok” pedig magukévá tették az alkalmazott antropológia eszméjét azzal a céllal, hogy a problémák megoldásában és saját államuk építésében közreműködhessenek. Gyakorlatilag valamennyi „őslakos antropológus” végzett alkalmazott antropológiai tevékenységet ilyen vagy olyan formában még akkor is, ha akadémiai szék birtokában volt. Nem volt szükség azonban magára az „alkalmazott antropológia” külön intézményi elnevezésére, ugyanis nem volt két olyan eltérő tudás sem, mely egyszerre működött volna ugyanazon társadalmon belül. A tisztán elméleti szakemberek csupán látogatók voltak, akik a világgazdaság távoli székhelyű imperialista ágának képviselőjeként érkeztek. Azt is megállapíthatjuk továbbá, hogy a források szűkössége gátat vetett azon intézményi struktúrák kialakulásának a Harmadik Világban, mely a „tiszta” tudás előállításának szentelhette volna magát. Ezt a luxust csak a gyarmatosítók engedhették meg maguknak. Ha a Harmadik Világ antropológusai elméletalkotásba szerettek volna fogni, akkor arra kizárólag gyakorlati tevékenységük mellett nyílt volna lehetőségük. 


Az alkalmazott antropológia második keresztsége az Egyesült Államokban

Az előzőek során Nagy-Britannia, Oroszország (Második Világ) és a Harmadik Világ eseteit tekintettük át. Térjünk most vissza az alkalmazott antropológia elnevezésének kialakulásához az Egyesült Államokban. A kolonializmus korai időszakában – különösen a második világháború alatt – a „tiszta” és az „alkalmazott” antropológia amerikai megjelenési formái között nem volt világos az elkülönülés (Chambers 1987; Bennett 1996). Csak néhány akadémiai poszt volt elérhető, az elméleti antropológia kevéssé volt fejlett, és a legtöbb amerikai antropológus (kevés kivétellel) nem rendelkezett elegendő forrással ahhoz, hogy külföldi terepre utazhatott volna. A legjobb terepmunka lehetőségek így az őslakos amerikai közösségek körében adódtak. Az antropológusok a kormány alkalmazásában álltak olyan munkakörökben, melyek a belföldi kolóniák adminisztrációjához kapcsolódtak. Az „alkalmazott antropológia” elnevezést először az Office of Indian Affairs alkalmazta, mely az 1930-as években létrehozott egy alkalmazott antropológiai csoportot azzal a céllal, hogy elejét vegye az őslakosok által birtokolt földterületek kimerítésének, és hogy elősegítse az őslakosoknak az erőforrások menedzselésébe történő bekapcsolódását (Gardner és Lewis 1996).12 Idővel az amerikai antropológiát úgy üdvözölték, mint olyan gyakorlati tudományt, mely képes lehet eredményesen hozzájárulni az őslakosok politikai elképzeléseinek megvalósításához annak ellenére, hogy az eredmények inkább leírók voltak és kevés hatásuk volt a politika tényleges alakítására. A korszak antropológusainak csak kevés tapasztalata volt az alkalmazott antropológia területén, és gyakran inkább elvont problémák, valamint az őslakos amerikai kultúrák hagyományos leírása foglalkoztatták őket, nem pedig azok kortárs realitása (Partridge és Eddy 1978). Ennek következtében az antropológia néha abban a színben tűnt fel, mely a hagyományos kultúrák megőrzését részesíti előnyben, kiváltva ezáltal az állami adminisztráció ellenérzését.
    Mégis úgy tűnik azonban, hogy az antropológiának a bennszülött kultúrákkal kapcsolatos programokba történő bekapcsolódása az 1930-as és 40-es évek során, valamint a társadalomtudományokon belül megvalósult szélesebb körű interdiszciplináris orientáció (lásd Bennett 1996; Kuper 1999) hatással volt a tudományág egészére. A kortárs amerikai társadalom problémái iránti elkötelezettség– és a hangsúly itt az elkötelezettségen van – a Society for Applied Anthropology (SfAA) megalapításában is kifejezésre jutott, melyre 1941 májusában került sor a Harvardon (Amerikának a második világháborúba történő belépését megelőzően).13 A társaságot kiemelkedő antropológusok és más tudományterületről érkezők egy csoportja hozta létre, akik között Conrad Arensberg, Gregory Bateson, Ruth Benedict, Elliot Chapple, Margaret Mead, Georg Murdoch és William Foote Whyte nevét is megtaláljuk. Míg a brit gyarmati antropológusok csak beszéltek a gyakorlatról (és eközben elméletet gyártottak), addig amerikai társaik lépéseket is tettek annak megvalósítsa érdekében. Alapvetően az antropológiai tudás gyakorlati alkalmazása foglalkoztatta őket a társadalmi problémák szempontjából, és ennek során alapos munkát végeztek. Céljuk a tudományos és a gyakorlati objektivációk integrálása volt, ahogy az küldetésükben is világosan megfogalmazódott:

az emberi lények közötti kapcsolatokat meghatározó alapelvek tudományos kutatásának elősegítése, és ezen alapelvek szélesebb körű alkalmazásának előmozdítása gyakorlati problémákkal kapcsolatban. (Arensberg 1947: 1)

Nyilatkozatuk az Applied Anthropology című folyóiratban jelent meg (később Human Organization). Noha a teoretikusokra úgy tekintettek, mint akik elsősorban absztrakt törvények és princípiumok iránt érdeklődnek, ők azonban inkább a tudás gyakorlati alkalmazhatóságában, illetve az ebből meríthető tapasztalatban voltak érdekeltek. Felismerték az elmélet és a gyakorlat közötti intellektuális harmóniát, és saját folyóiratot szerettek volna indítani, melyet „az egyezményes módon kialakított tudás vagy ellenőrzött módszer vizsgálatának és használatának” akartak szentelni, mely mentes maradt volna az „absztrakt” tudomány hatásától (Arensberg 1947: 1). A folyóirat korai számai szemléletes módon demonstrálják az antropológusok cél iránti elhivatottságát.
    A második világháború idején tevékenykedő amerikai antropológusok, valamint a London School of Economics-ből érkező brit kollégáik között lényeges párhuzamokat fedezhetünk fel. Mindkét tábor olyan interdiszciplináris gyakorlatként képzelte el saját tudományterületét, mely hasonló feltételek mellett képes egyesíteni az elméletet az alkalmazhatósággal annak érdekében, hogy a kortárs problémákra megoldást találjon. Számos tudomány és szakma meghívást kapott, hogy csatlakozzon a programhoz, melynek ezáltal sikerült túllépnie a „tiszta” antropológia határain. Az érdeklődést a kor legkiemelkedőbb szakemberei biztosították, olyan személyek, akik ma is nagy elismerésnek örvendenek. Azonban az antropológusok többsége mindkét helyen továbbra is inkább az absztrakt, elméleti kutatások iránt kötelezte el magát, nem pedig az „alkalmazás” eszméje mellett. Végül a fősodorba tartozó kollégák nagyobb dominanciára tettek szert még annak ellenére is, hogy a tudományág marginalizált helyzetbe került.
    Számos kontextuális tényező segítette elő az amerikai modell kialakulását. Az Egyesült Államok – nem úgy, mint Nagy-Britannia - a második világháború kitörését megelőzően nem számított globális hegemóniával bíró gazdasági hatalomnak és viszonylag elhatárolódó politikát folytatott (Partridge és Eddy 1978). A gazdasági világválság és a második világháború azonban azonnali megoldásra váró, sürgető problémákra hívta fel a figyelmet, és az intellektuális réteg figyelmét a kortárs problémák felé irányította. Meggyőződésünk, hogy a kialakult légkörben az antropológusok egyfajta felelősséget fejlesztettek ki a saját társadalmukban mutatkozó kérdések megoldása iránt, ahogy az az Applied Anthropology című folyóirat tartalmában is megmutatkozott (pl. ipari kapcsolatok, mentálhigiénia, szociális munka és társadalmi jólét), még annak ellenére is, hogy állandó elfogultság mutatkozott a statikus elemzések iránt (a társadalmi változások hatásainak figyelmen kívül hagyása). A kortárs problémák és az elmélet diktálta érdekek közötti kapcsolat (az elméletnek bonyolult társadalmi problémákat kellett megoldania) valószínűleg elősegítették az alkalmazás presztízsének növekedését, és hozzájárultak a „tiszta” és az alkalmazott antropológia közötti társadalmi távolság csökkenéséhez. Másképp szólva, ha a kortárs problémák megoldása fontos a társadalom számára, és ha az elmélet az antropológia integrált része marad, akkor a két elem közötti kapcsolat előmozdíthatja az alkalmazott antropológia jelentőségének a növekedését a tudományágon belül.14 Az amerikai eset azonban kontrasztál Nagy-Britannia esetével, ahol az antropológia gyakorlatilag elhatárolódott a brit társadalom aktuális problémáinak megoldásától és a gyarmati kérdések felé fordította figyelmét.
    Az amerikai vidék más jellegzetességei is hozzájárultak azonban ahhoz, hogy az antropológusok mind elméleti, mind pedig gyakorlati tevékenységek egyidejű folytatásával kísérletezznek, melynek következtében a „tiszta” és az „alkalmazott” szerepek közötti különbségek még inkább kezdtek elmosódni. Az Egyesült Államokban például a társadalmi osztályok tagozódása nem volt annyira formális és kidolgozott, mint Nagy-Britanniában (Cavanagh 1990). Az amerikai társadalomra sokkal inkább az egalitárius szemlélet és a társadalmi osztályok közötti mobilitás volt jellemző, szemben az európaival (Kerckhoff et al. 1985; Bennett 1996). Ezek a jellegzetességek az Egyesült Államokban valószínűleg intenzívebb együttműködést idéztek elő a tudományágon belül elhelyezkedő tudásterületek között. Továbbá a pragmatizmus, Amerika egyetlen saját nevelésű filozófiája, is hatással lehetett a tudás definiálásának és előállításának folyamatára (igazság az, ami a leghosszabb távon a legtöbb hasznos dolgot hozza az embernek). Köztudott például, hogy az amerikai üzlettulajdonosok nem szoktak aggodalmaskodni a szervezeti kimutatások miatt, hanem inkább összeállítanak egy organikus csapatot, melyen belül mindenki kölcsönösen képes többféle feladat ellátására. Valami ehhez hasonló játszódott le a Harvardon is 1941-ben. Az SfAA alapítói vitathatatlanul egyfajta „vállalkozók” voltak, akik már a második világháború kitörése előtt felismerték, hogy a gazdasági és politikai rendszer új korszak előtt áll. A háború kirobbanása pedig valóban egy olyan figyelemre méltó folyamatot indított el, melynek során az amerikai alkalmazott antropológia a brit elé került. Ennek részleteit a következő fejezetben fogjuk tárgyalni.


Az alkalmazott antropológia újrafogalmazása Amerikában: 1945-1990 

Az 1930 és 1960 közötti időszak a függetlenségi mozgalmak számának növekedését hozta a korábbi gyarmatokon, és az antropológiát a „kolonializmus szolgálólányaként” kezdték kritizálni. Az európai gyarmatosító hatalmak égisze alatt tevékenykedő antropológusok ebben az időszakban kezdték egyre inkább elutasítani az antropológia gyakorlati és alkalmazott szemléletét ahelyett, hogy különbséget tettek volna az antropológiának a kolonializmus szolgálatában, illetve más potenciális célok elérésében nyújtott teljesítménye között (lásd a Portugáliáról szóló fejezet).15 Ezt a tendenciát a „tiszta” és az alkalmazott antropológia közötti hierarchikus viszony is elősegítette, melynek gyökerei Nagy-Britanniáig nyúlnak vissza. Felvetődött a kérdés, hogy miért kellene egy olyan antropológia mellett elköteleződni, mely egy diszkreditált, eltűnőben lévő birodalommal hozható összefüggésbe, ráadásul másodrangú státuszt élvez?16
    Nem tekinthető véletlen egybeesésnek, hogy az európaiak búcsúja az alkalmazott antropológiától akkor következett be, amikor az Egyesült Államok véget vetett nemzetközi elszigetelődésének, és belépett a második világháborúba. A háború egyben az alapvető gazdasági és politikai kapcsolatok újrafogalmazását is jelentette világszerte. Ez az időszak a kolonializmus végének, a hidegháború kezdetének, a kapitalizmus új piacok felkutatására irányuló erőfeszítéseinek és a Harmadik Világ térségében alkalmazott „fejlesztéspolitikák” elindulásának az időszaka is volt egyben. A változások a tudományos életben végbement fejlődésben is tükröződtek. Az amerikai antropológusok akkor tettek szert vezető szerepre az alkalmazott antropológia intézményesítési folyamata során, amikor a második világháborút követően az Egyesült Államok gazdasági, politikai és katonai nagyhatalomként tűnt fel. Ezzel az eltolódással a „tiszta” és az „alkalmazott” antropológia közötti hasadás határozott formát öltött Amerikában. Fiske és Chambers (1997: 283) a jelenséget a „távolságtartás és az ölelés táncának” nevezte (meglátásunk szerint több távolság, mint ölelés).
    Véleményünk szerint három olyan tényező járult hozzá az elméleti és alkalmazott szemlélet közötti hasadás kialakulásához Észak-Amerikában, melyek közül egyik sem játszott kiemelkedő szerepet a második világháborút megelőzően. Ezek a tényezők a következők voltak: (1) a „tiszta” (akadémiai) antropológia iránti igény robbanásszerű megnövekedése és az azt követő elméleti antropológia előretörése az Egyesült Államokban; (2) az antropológia alkalmazásával összefüggésben megjelenő episztemológiai, etikai és politikai kérdések, melyek erkölcsi kétséget ébresztettek az alkalmazhatóság intellektuális és morális legitimitásával kapcsolatban; valamint (3) az akadémián kívüli területeken bekövetkezett munkaerőpiaci növekedés, mely az alkalmazott antropológiát támogató új intézményi struktúrák megjelenésével járt együtt, és enyhe eltolódást idézett elő Amerikában a tudomáynterület meghatározását illetően. Ezeknek a faktoroknak az interakciója az alkalmazott antropológia olyan szintű újrastruktúrálódását idézte elő az Egyesült Államokban, hogy az SfAA alapítóinak célkitűzései többé már nem voltak felismerhetőek. Azaz, az antropológiai elmélet és gyakorlat többé már nem működött együtt kortárs problémák megoldása céljából (Bennett 1996). A továbbiakban mindhárom tényezőt meg fogjuk vizsgálni, következményeikkel együtt. 
    1. Az akadémiai antropológia előretörése az Egyesült Államokban. Az 1950-es és 60-as évek során drasztikusan megnőtt az egyetemi campusok száma az Egyesült Államokban, melynek következtében az antropológusok számára is több egyetemi állás vált elérhetővé (Partridge és Eddy 1978). Megvizsgáltuk az American Anthropological Association (AAA) feljegyzéseit az 1948 és 1978 közötti időszakra vonatkozóan (Baba 1994). 1947-ben a tudományág még nagyon behatárolt volt, mindössze 408 AAA taggal (Kuper 1999), 1948-ban pedig mindössze 24 antropológus szerzett PhD képesítést. Ezzel szemben 1978-ban már 414 PhD diplomával találkozunk. A tárgy akadémiai előretörése a vizsgált időszakban az alapképzésben diplomát szerzett hallagatók számát is megnövelte 139-ről az évenkénti 6324-re. A korai 70-es években a PhD diplomával rendelkezők többsége az akadémián belül nyert elhelyezést, biztosítva ezáltal az antropológusok következő generációját. Az AAA PhD hallgatóit vizsgáló felmérések adatai azt mutatják, hogy 1971 és 72 között a frissen végzettek 92%-a nyert elhelyezést az egyetemen belül, melynek 56%-a az antropológiai tanszékeken, további 19% pedig különböző társintézményekben kapott állást (az összes hallgató 75%-a).
    Az arányokban és a külföldi terepmunkák számában tapasztalható egyfajta robbanás az anyagi támogatások megnövekedését is maga után vonta (National Science Foundation), mely korábban soha nem tapasztalt elméleti növekedést eredményezett a tudományágon belül az 1960-as és 70-es évek során (lásd Ortner 1984). Ezek az előrelépések azonban nem a kortárs társadalmi problémákból fejlődtek ki, és nem is szólították meg azokat, hanem alapvetően az akadémián belül tevékenykedő antropológusoknak a „tiszta” tudás iránti elhivatottságából származtak (bár intenzív terepmunkával kiegészülve), és olyan magas szintű absztrakcióval párosultak, mely a kortárs társadalmi problémákra csak nehezen tudott választ adni.17 Az amerikai gazdaság hegemóniáját az antropológiai elmélet előretörése kísérte a második világháborút követően, mely ahhoz volt hasonlatos, amit Nagy-Britannia tapasztalt gyarmatbirodalmai idején. A Brit Birodalom és a háború utáni Amerika is rendelkezett azokkal a gazdasági erőforrásokkal, melyek egy döntő pozícióban lévő elméleti tudományág kialakulását tették lehetővé.
    2. Episztemológia, politika és etika. Az akadémiai antropológia befolyásának növekedése és a tudáselőállítás terén bekövetkezett öncélú fejlődés egy olyan akadémiai kultúra kialakulásához vezetett, mely fokozottan ügyelt saját érdekeire. Kulturális formák jelentek meg, melyek világosan kijelölték a helyes antropológiai gyakorlat módját, és idővel a „tiszta” és az alkalmazott antropológia közötti diszkriminációt is elősegítették. Az 1960-as és 70-es években előtérbe kerülő diskurzus célja – mind a hallgatók képzése, mind az AAA-n belüli viták, a vonatkozó irodalomban megjelent cikkek, mind pedig az intézményi politika tekintetében – egy „tiszta” (nem alkalmazott szemléletű) antropológia megteremtése és az alkalmazott vagy gyakorlati antropológiának egy alacsonyabb kategóriába való száműzése volt, mely azonban magában foglalta a tudományág veszélyes, megkérdőjelezhető, de akár „etikátlan” jellegét is. Azok a folyamatok, melyek az alkalmazott antropológiát másodrangú helyre szorították, az episztemológia és az etika olyan amerikanizált konceptualizációjának voltak az eredményei, melyek kulturális és politikai konstrukciók voltak. Arra ugyan nincs lehetőségünk, hogy jelen fejezeten belül bemutassuk ezeket a folyamatokat a maguk teljességében, azonban rövid illusztrálásukra az alábbiakban sor kerül.
    Helyhez kötött episztemológia. Az antropológiai elméletnek az Egyesült Államokban bekövetkezett felemelkedését olyan episztemológiai feltételezések kísérték, melyek az alkalmazott antropológia mint tudományág legitimációját vonták kétségbe. Ennek egyik kiemelkedő példája volt az a széles körben elterjedt vélemény, hogy az „igazi” antropológusnak az etnográfiai terepmunkáját a saját kultúráján és nyelvterületén kívül kell lefolytatnia (Schwartzman 1993; Freidenberg 2001; lásd még Messerschmidt 1981). A feltételezés alapja az a meglátás volt, hogy mivel az antropológus csak a saját kultúrája által meghatározott kategóriákon belül képes gondolkodni, ezért túlságosan sok kulturális előfeltevéssel rendelkezik és ebből adódóan nem lehet képes egy adott jelenség problémakörét megfelelő módon megszólítani. Az ehhez hasonló feltételezések azonban a professzionális állások védelmére és a jelen problémáira koncentráló antropológia diszkreditálására szolgáltak mind az Egyesült Államokon belül, mind pedig azon kívül. Az alkalmazott antropológiát úgy kategorizálták, mely alkalmatlan az elméletalkotás terén eredményeket felmutatni. Ezeknek az ismeretelméleti feltételezéseknek köszönhetően került sor azoknak a „kritériumoknak a megfogalmazására, melyek kijelölték a tudás előállításának módját, az arra hivatott szakembereknek a körét, illetve az azon kívül eső területeket” (Foucault 1971), lehetővé téve ezáltal a „tiszta” antropológiának a tudományágon belül történő megerősödését (kis méretű, viszonylag izolált etnikai közösségekkel kapcsolatos elvont kérdésekre irányuló fókusz), és megfosztva az alkalmazott szemléletet kiteljesedése lehetőségeitől (a kortárs problémákra irányuló fókusz). Ez az állapot állandó frusztráció forrását jelentette a politikai aréna területén dolgozó antropológusok számára, akiknek munkáját a technikusok és könyvelők munkájához hasonlatosnak tekintették, nem pedig olyannak, mely új tudás előállítására képes (Hackenberg 1988). Az úgynevezett Harmadik Világból érkező antropológusok gyakran kritizálták a nem őslakos antropológusok által nyert „külső látásmód” hitelességét, melyet részrehajlónak és behatároltnak tekintettek (pl. a puerto ricói antropológusok által megfogalmazott bírálat a Puerto Ricót vizsgáló amerikai antropológiával kapcsolatban; lásd Freidenberg 2001). A nyugati antropológusok ennek ellenére csak ritkán adtak hangot annak a véleményüknek, hogy a Nyugat által tett episztemológiai meglátások kulturális konstrukciók lennének. Feltételezéseiket tényleg általános érvényűnek tekintették. Az átláthatatlan helyzet ellenére továbbra is úgy gondoljuk, hogy egyfajta függőlegesen szerveződő kapcsolatrendszer jött létre az Egyesült Államokban az elméleti és az alkalmazott antropológia között, mely mára azonban, amint azt Rabinow (1986: 241) írásunk elején található meglátása is sugallja, vélhetően eltűnt.
    Kulturálisan konstruált etika és politika. A második világháborút megelőzően az amerikai antropológusok többsége, beleértve az alkalmazott antropológusokat is, igyekezett megkerülni az etikai kérdéseket. Ennek alapjául az a meggyőződés szolgált, hogy önmagukra mint értékmentes kutatást folytató tudósokra tekintettek, akik elhatárolódnak mind a közvetlen beavatkozás, mind pedig a politikai végrehajtás módszereitől. 18 Ebben a tekintetben hasonlítottak a gyarmati idők brit antropológusaira. Az amerikai antropológusok nem mindig ismerték fel saját értékrendjük kultúrspecifikus vonásait, mint amilyen például más kultúráknak saját kulturális normáik szerint történő megítélésének tilalma (kulturális relativizmus), és értékeikre gyakran mint univerzálisan érvényes „igazságokra” tekintettek.19 
    A helyzet azonban kezdett megváltozni a második világháború alatt, illetve az azt követő időszakban, amikor is az antropológusoknak a társadalmi változások és beavatkozás terén szélesebb körű szerepvállalásra nyílt lehetőségük. Számos társadalomtudós kezdte felismerni, hogy kutatása nem volt teljes mértékben objektív, vagy értékmentes (Holmberg 1958). A másik kultúrájába történő beavatkozás etikai kérdése, miközben igyekeztek fenntartani az iránta való felelősség érzetét is (az ütköző érdekekkel együtt), ellentmondásokkal vált terheltté. Az előre nem látható következmények minimalizálása lett az „elsőrendű követelmény” (ne tegyenek kárt), ami az antropológus mint individuum kötelezettsége is volt egyben, mely azonban mindig az adott eset körülményeinek függvényében alakult (Bennett 1996). Számos antropológus ezért inkább a kockázatok elkerülését választotta, és megkerülte a gyakorlatot (ezáltal kedvezve a „tiszta” antropológiának).20
    Az 1950-es és 60-as évek során, akadémiai kezdeményezésre, komoly kulturális beavatkozásokra került sor, mely viták kirobbanásához vezetett, hozzájárulva ezáltal az antropológia kétes politikai és etikai folyamatok színtereként való megítéléséhez. Példaként említhetjük a Sol Tax által bevezetett akcióantropológiát és az Allan Holmberg által fémjelzett fejlődésantropológiát (lásd Holmberg és Dobyns 1962; Tax 1975; Bennett 1996). Ezeknek az akadémia által kezdeményezett projekteknek a lefolytatására olyan értékek kontextusán belül került sor, melyet explicit módon határoztak meg. Alapvetően azonban mindkét projekt erős kritikába ütközött, és ennek következtében kiteljesedésük és reprodukciójuk is elmaradt. Számos megfigyelő véleménye szerint mindkét kutatásba paternalista felhangok keveredtek; nem a közösségek voltak azok, melyeknek tulajdonképpen segítségre lett volna szükségük, hanem az antropológusok hitették el velük annak létjogosultságát. Ezek a kritikák olyan újonnan megjelenő, posztkolonialista szemlélethez kapcsolódtak, melyek az alkalmazott antropológia kolonialista és elitista jellegét igyekeztek hangsúlyozni a tudományágnak nemzetközi fejlesztési projektekben való részvételére válaszul (pl. Thompson 1976; Bennett 1996).21 Egyre táguló szakadék volt érzékelhető a kormányhivatalok és a nemzetközi segélyszervezetek által megbízott, fejlesztésre szakosodott alkalmazott antropológusok és azok között az akadémián belül mozgó posztmodern antropológusok között, akik kutatásuk tárgyává a „fejlesztést” tették meg. Utóbbiak gyakran vetették az előbbiek szemére, hogy kutatásaik elhibázottak, vagy éppen etikátlanok (pl. hozzájárulás az úgynevezett Harmadik Világ egyre mélyülő elszegényedéséhez a fejlett államok és ügynökségeik által; lásd Escobar 1995; Gardner és Lewis 1996). Az így megfogalmazott kritikák ezért ujjáélesztették azokat a korábbi előítéleteket, melyek az antropológusoknak a befolyásos szponzorok által történő alkalmazása ellen irányultak, az antropológusok pedig ismét támadás céltáblájává váltak megbízóikon keresztül (pl. az Egyesült Államok kormánya vagy a nemzetközi segélyszervezetek).22 A „tiszta” volt tehát továbbra is a legbiztonságosabb pozíció.
    A fent említett episztemológiai, etikai és politikai diszkrimináció következtében azokat az antropológusokat, akik a tudásnak a „valós világra” történő alkalmazását tűzték ki célul, akár akadémiai, akár egyéb megfontolásokból, antropológiai értelemben gyakran csak másodrangú, vagy még rosszabb esetben értéktelen szakembereknek tekintették (ennek következtében többen hátrahagyták tudományos identitásukat). Az amerikai alkalmazott antropológia átalakult, és az SfAA alapítói által megálmodott innovatív, az elmélet irányába elkötelezett potenciális partneri szerepből a tudomány alárendelt mostohagyermekének szerepébe lépett át, aki fogékony a gyors kritikára, de saját intellektuális teljesítménye következményei iránt már nem vállal felelősséget.
    3. Az alkalmazott antropológiai állások expanziója az Egyesült Államokban. Az amerikai kulturális antropológiának a 20. század közepén elkezdődő felemelkedése párhuzamos, ám lassabb ütemű fejlődést eredményezett azon a professzionális gyakorlatot folytató közösségen belül, melyet az alkalmazott antropológiával hoztak összefüggésbe. A nagy gazdasági világválság és a második világháború következtében az antropológusok iránti igény átlépte az instruktor/kutató/konzulens határt a belső kolóniák igazgatása terén (őslakos amerikaiak) és olyan területeket is kezdett átfogni, melyet a politikai objektívák megvalósításával kapcsolatos szerepek, a társadalmi cselekvés és a kulturális változás szerepe kívánt meg (van Willigen 2002). Ennek a funkciónak a betöltésére azonban nem sok antropológus volt elérhető a második világháború befejeztét követően, azok pedig, akik számításba jöhettek volna, akadémiai posztokat töltöttek be. Mindezek ellenére az alkalmazott antropológia iránti igény folyamatos és egyre növekvő volt a nemzeti, de a globális szinten tapasztalható kontextuális eltolódásoknak is köszönhetően (pl. új szövetségi törvényhozás kialakítása, mely antropológiai szakvéleményt kívánt meg, a nemzetközi „fejlesztéspolitika” kialakítása, új, tengerentúli piacok szerzése). Azok az újonnan végzett PhD hallgatók, akik nem az akadémián belül kerestek állást, valamint azok a PhD hallgatók, akiket nem lehetett az akadémián belül elhelyezni, fokozatosan elérhetővé váltak az állami és a magánszektor számára antropológiai tudásukból adódóan.
    Az 1970-es és 80-as évek során azonban fontos fordulat következett be. A csökkenő akadémiai helyek következtében megnövekedett azoknak az újonnan végzett PhD hallhatóknak a száma, akik nem nyertek elhelyezést az akadémián belül. Az Egyesült Államokban szerzett antropológiai PhD fokozatok száma 1976-ban érte el a tetőpontot, 445 diplomával. Tíz évvel később (1986) ez a szám 420 volt; azonban az antropológiai vagy társtanszékek által alkalmazott, friss diplomával rendelkezők aránya 33%-ra esett vissza, az alkalmazottak száma pedig az összes végzett hallgató 51%-ára csökkent (összehasonlítva az 1971-72-ben mért 75%-kal; Baba 1994). A maradék a szövetségi, az állami vagy a helyi önkormányzatoknál (13%), a privátszektorban (9%), a múzeumokban (6%), és más egyéb illetékes szervnél (23%) talált munkát (kerekítésből adódó hibák adódhatnak). Az „egyéb” kategória valószínűleg olyanokat is magában foglal, akik munkanélküliek voltak, vagy pedig hamarosan elhagyták szakterületüket. Az „egyéb” értéke 1971-72-ben csak 2% volt. A tudományág egyértelműen nyomás alá került, melynek során meg kellett változtatnia gyakorlatát annak érdekében, hogy több végzett hallgató találhasson tartalmas tevékenységet akadémiai berkeken túl is.
    A háborút követő évek során számos fontos változtatást vezettek be az antropológián belül annak érdekében, hogy a gyakorlati tudásnak az állami és a magánszektorban való alkalmazhatóságát elősegítsék. Noha ezt a folyamatot továbbra sem ismerik el teljesen a fősodorba tartozó tevékenységként, mégis kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy a gyakorlat irányába történő, strukturális fejlődést is magában foglaló eltolódás jöhetett létre a tudományágon belül. Az antropológia intézményi adaptációja az Egyesült Államokban számos olyan szerkezeti elemet is tartalmazott, mely az alkalmazott antropológia iránti egyre növekvő igényre igyekezett választ adni. Ilyen volt például az alkalmazott antropológiai képzési programok és tanszékek létrehozása, a helyi gyakornoki szervek kialakítása (LOP-k), az AAA által megalapított National Association for the Practice of Anthropology (NAPA), a Coalition of Practicing and Applied Anthropology Programs (COPAA) létrehozása, illetve új, professzionális folyóiratoknak, mint például a Practicing Anthropology és a NAPA Bulletin, elindítása stb. (lásd Willigen 2002; Hill 1994). Fontos figyelembe vennünk, hogy a tudományágon kívüli eső területek feladatait ellátni képes antropológusok képzése akadémiai intézményi kereteket követelt meg. Ennek következtében megjelent azoknak az alkalmazott antropológusoknak az akadémiai csoportja, akik teljes munkaidőben vettek részt a felsőoktatásban, azonban az akadémián túli területek számára képeztek ki alkalmazott antropológusokat.
    Az „új alkalmazott antropológia” intézményesülésével és expanziójával egyidőben az „alkalmazott” terminus jelentéstartamát érintő finom eltolódás volt tapasztalható az 1970-es és 80-as években. Míg az SfAA alapítói előtt a teoretikai és gyakorlati objektívák innovatív összekapcsolásának célja lebegett, addig az „új alkalmazott antropológia” valami egészen más dologgá vált a 20. század végére. Nézőponttól függően, az alkalmazott antropológia egyaránt szemlélhető a politikai realitás számára segítséget nyújtó szaktudás forrásaként, problémamegoldó szakemberek képzéseként, és a különféle gyakorlati problémák megoldására szakosodott, intézményesített tudástárként. Az újonnan megjelenő célok azokban a definíciókban is tükröződnek, melyek az utóbbi két évtized során jelentek meg az antropológiai szakirodalomban:

•    Az alkalmazott antropológia olyan kutatási terület, mely az antropológiai tudás és annak alkalmazása közötti kapcsolatrendszert vizsgálja az antropológián túlmutató területeken (Chambers 1987: 309).
•    Az alkalmazott antropológia - mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban - a változások és az emberi jólét iránt elkötelezett szervezetek által foglalkoztatott antropológusokra utaló meghatározás. (Bennett 1996: S25).
•    Vitánkat azzal a definícióval indítottuk, hogy az alkalmazott antropológia egyszerűen csak az antropológia gyakorlati aspektusa…Az alkalmazott antropológia átfogja mindazokat a tevékenységeket, melyet az antropológusok nemcsak ma, hanem a múltban is végeztek, azzal a céllal, hogy gyakorlati problémákat oldjanak meg (van Willigen 2002: 8).      


Az ezekben a meghatározásokban megfogalmazott célok alapvetőek, és az alkalmazott antropológia valamennyi modern koncepciójában helyt kellene kapniuk. Amit mi kifogásolunk, az csak azokra az elemekre vonatkozik, melyek nem találhatóak meg a definíciókban. Egyedül Chambers az, aki az antropológiát a tudáshoz kapcsolja, ám ennek ellenére a megértést a tudás használatának vizsgálatán keresztül képzeli el, olyan területeken, melyek túlmutatnak az antropológián. Megvan vajon annak a lehetősége, hogy az alkalmazott antropológia hozzájáruljon a tudás fejlődéséhez az antropológia és a rokon szakterületek, a tudományelmélet kiterjesztése és revíziója, valamint a társadalomtudományok módszertanának innovatív fejlesztése terén? Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy más társadalomtudományi területek (pl. alkalmazott közgazdaságtan, politikatudomány és pszichológia) és orvosi hivatások (gyógyászat) hozzájárulnak saját tudományterületük tudásképződési folyamatához. Ez a hozzájárulás vajon milyen mértékben tekinthető lehetőségnek, vagy akár felelősségnek, az alkalmazott antropológián esetében? Amint azt a fenti definíciók is tükrözik, az antropológiai tudás nem tekinthető a továbbiakban explicit módon megszerezhetőnek az alkalmazott antropológia kiterjesztett meghatározásából adódóan. Meglátásunk, hogy ennek az eltolódásnak ára van. Bennett (aki nem tekinti önmagát alkalmazott antropológusnak) egyszerűen azt állítja, hogy:

Az akadémiai területek gyakorlati, vagy alkalmazott oldalaira a társadalomtudományokban gyakran tekintenek vegyes érzelmekkel, sőt, inkább lenézik őket…Az antropológia – a hagyományos megközelítés értelmében – a törzsi, vagy nem urbánus társadalmak tanulmányozásának szentelte magát, ami azt is jelentette egyben, hogy csak nehezen fogadta el a gyakorló tudós szerepét…az alkalmazott antropológia Amerikában nem élvez tiszteletet tudományos körökben. [1996: S23-S24]   

A tisztelet hiánya hatalomhiányt is eredményezett, ami azt jelenti, hogy az „új alkalmazott antropológia” gyengének bizonyult politikájában (Chambers 1987)23.
    A fenti fejtegetések azt sugallják, hogy az antropológiai elmélet és gyakorlat között létrejött hasadás – mely eredetileg Nagy-Britannia gyarmati időszakában zajlott le – a második világháborút követően Észak-Amerikában is megismétlődött. Míg azonban a britek a tudáselőállítás kétszintű modelljének csak egy kezdetleges változatát hozták létre (mivel az alkalmazott antropológia nem indult virágzásnak Nagy-Britanniában a második világháborút követően), addig az az Egyesült Államokban érett formájában lépett elő. Ezen a modellen belül az elméleti tudás előállításának képessége a tudományághoz tartozó elit számára van fenntartva, az alkalmazott antropológia számára pedig csak a „második” szint elérhető, tudását pedig származtatott, kisebb tekintéllyel bíró tudásnak tekintik, mely nem járul hozzá a tudományelmélethez. Természetesen az elméletalkotók „alkalmazhatják” az antropológiát, ha úgy döntenek, azonban közösségük általában nem vesz tudomást azokról a művekről, melyeket (csak) alkalmazott antropológusok hoznak létre. A jelen legnagyobb gazdasági hatalommal bíró országa (a 20. század végi Egyesült Államok) arra használja ezt a kognitív és intézményi struktúrát, hogy alkalmazott és gyakorlati antropológusokat készítsen fel neokolonialista céljai megvalósítása érdekében, míg ezzel egy időben igyekszik fenntartani egy „tiszta” elméleti struktúrát is azzal a céllal, hogy exportra szánt ideológiát állítson elő (lásd még Baba 2000). Az elsődleges különbség a brit és az amerikai modell között, hogy az amerikai változat egy olyan határozott identitást tudott kialakítani, mely nem szorítkozott (nem korlátozódott) az őslakos, az etnikai vagy törzsi csoportok vizsgálatára, még annak ellenére sem, hogy elmélete mélyen elmerült a terepmunka exotikumában. A kortárs problémák iránti fogékonyság, és a pontos elnevezéssel párosuló határozott módon artikulált identitás tette lehetővé az antropológia lenyűgöző expanzióját a 20. század második felében Amerikában.
Az antropológiai irányzatok közeledése: 1990-napjainkig

A második világháborút követő időszakban kialakult határok, melyek az egyes nemzetek és régiók között, illetve azokon belül húzódtak, az 1990-es évek során kezdtek eltolódni, feloldódni, sőt, talán eltűnni a gazdasági és politikai kapcsolatok terén bekövetkezett strukturális változásoknak köszönhetően. A változásokat elsősorban a Szovjetunió felbomlása és a hidegháború vége váltották ki, melyek egyúttal mind a regionális, mind pedig a geopolitikai erőegyensúly felbomlásához is hozzájárultak. A folyamatok ugyanakkor új területeket is nyitottak a kapitalizmus globális előretörése előtt. Az előzőek során említett változásokra gyakran mint a „globalizáció” kísérőjelenségeire szoktak utalni (Robertson 1992; Chun 2004). A globalizációs elméletek a nemzetek között húzódó gazdasági és technológiai kapcsolatrendszerek strukturális konvergenciáját vetítik előre, mely az intézményi formák mind fokozottabb mértékű hasonulásával jár együtt. Az oktatásért felelős intézményekkel szemben például követelményként fogalmazódhat meg, hogy olyan irányvonalak mentén gondolják újra programjaikat, melyek a globális követelmények implicit és explicit elvárásaival is összhangban állnak (nagyobb tartalmi hasonlósághoz vezetve ezáltal az egyes nemzetek programjaiban). Meglátásunk, hogy saját tudományterületünkön belül nekünk is a konvergencia folyamatával kell szembesülnünk mind globális tekintetben, mind pedig az elmélet és a gyakorlat között meghúzódó területek tekintetében.
    Jomathan Friedman Globalization, the State, and Violence című könyvében a globális változások kérdését tárgyalja (2003; lásd még Freidman 2004). Véleménye szerint az a jelenség, melyre leggyakrabban mint „globalizációra” szoktak utalni valójában a tőkefelhalmozás hosszú történetre visszatekintő folyamatának utolsó állomása. Ennek a folyamatnak a során a tőkefelhalmozás földrajzi központjai regionálisan eltolódnak, miközben a régi központok fokozatosan veszítenek jelentőségükből, új központoknak adva át helyüket. Noha vitatható, hogy az a folyamat, melyet Friedman leír valóban a kapitalista korszak része lenne, az azonban biztonsággal állítható, hogy az eltelt évszázadok, évezredek alatt új politikai és gazdasági hegemóniával bíró centrumok jöttek létre. Ezek az eltolódások a Közel-Kelet nagy kereskedelmi központjain keresztül az itáliai városállamokon, valamint a különböző európai nemzetállamokon át egészen az Egyesült Államoknak a második világháborút követő megjelenési formájáig nyomonkövethetőek. Napjainkban a tőkefelhalmozás talán az óceáni térség irányába kezd tolódni, különösen annak ázsiai partjai felé. Itt hosszasabban is szeretnénk Friedmant idézni, ezáltal is hangsúlyozva a téma jelentőségét:

Európa felmelkedését leginkább egy olyan folyamatként érthetjük meg, mely a Közel-Kelet hanyatlásával ellentétes módon ment végbe. Az európai kapitalizmus nemcsak egyszerűen a feudalizmusból nőtt ki, hanem annak a felhalmozásban bekövetkezett eltolódásnak az eredményeként jött létre, mely a Föld egyik régiójából kiindulva egy másik felé irányult. Európa, ebben az értelemben, jórészt függő helyzetben álló terület volt az Arab Birodalmon belül, mely kapcsolat azonban fokozatosan  megfordult a Renaissance-t követő évszázadok során. Az elsődleges mechanizmus ennek a folyamatnak a során a tőkének a nagyobb rendszeren belül történő decentralizációja volt – és az még ma is -, melyre mint globalizációra szoktunk utalni (kiemelés az eredetiben). Európa teljes történelme tehát a lüktetés, az expanzió és az összehúzódás olyan globális sorozataként értelmezhető, mely a Közel-Kelet krízisével egy időben kibontakozó - a Mediterráneum és a flamandok által birtokolt területeken végbement - fejlődésből kiindulva, az olasz városállamokon, Portugálián és Spanyolországon át Hollandiáig, majd pedig Angliáig ívelő pályát írt le. A fejlődés minden egyes fázisát a központosított felhalmozás és a kereskedelem expanziója jellemezte, melyet aztán decentralizáció (tőkekivitel vagy globalizáció), valamint a hatalmi viszonyok terén bekövetkezett hosszabb távú eltolódás követett. 1970-re a Nyugat teljes egészében a világ más területei felé irányuló tőke legfőbb exportőrévé vált, melyet a felhalmozásban bekövetkezett, nyugat-keleti irányú eltolódásként értelmezhetünk. Az óceáni térség gazdaságának kialakítása, mely az 1970-es évektől a 90-es évek végéig tartó folyamat eredményeként valósult meg, a világgazdasági hatalom újraelosztásaként értelmezhető. Ez az időszak egybeesik a globalizáció eszméjének a megjelenésével és intézményesülésével is. [Friedman 2003: 2]             

A nyugati központ hanyatlását és egy új, keleti centrum felemelkedését jelzi az is, hogy az Egyesült Államok 1963 és 1987 között 40.3%ról 24%ra csökkentette a termelésből származó részesedését a térségben, míg Japán 5.5%-ról 19%-ra növelte azt. Az NIC-hez (Newly Industrialized Countries) tartozó államok – India, Spanyolország és Brazília – fő haszonélvezői voltak ennek a decentralizációnak (Friedman 2004: 76). Az olyan országok, mint Tajvan, Dél-Korea és Kína gyorsan emelkedtek a ranglistán, amivel egy időben a nyugati államok közül jó néhány a hanyatlás jeleit mutatta. Pillanatnyilag az óceáni térség államai lényegesen magasabb gazdasági növekedést mutatnak, mint az Egyesült Államok, vagy Európa.24 Természetesen ezek az értékek egy komplex helyzetnek csak egyetlen – potenciálisan félrevezető – dimenzióját tárják elénk. Ennek ellenére azonban nehéz lenne továbbra is fenntartani azt az érvelést, hogy a sokkal érettebb (nyugati) gazdaságok továbbra is képesek megőrizni befektetési lendületüket, miközben piacaikat fogyasztói termékek árasztják el. 1978 és 1998 között az Egyesült Államokba irányuló import mértéke 17.8%-ról 31.8%ra emelkedett. Friedman szerint a folyamat egy olyan modellként ragadható meg a leginkább, ahol az exportált tőkét termékek előállítására használják fel, amiket aztán visszaimportálnak a régi központokba. A folyamat „a növekvő verseny, a decentralizáció és a tőkefelhalmozás keleti irányba történő világos eltolódásának jegyeit hordozza” (2004: 76-77).
    A szovjet blokk és a szocialista / kommunista gazdasági modell felbomlása a térségnek a piacgazdaság irányába történő elmozdulását eredményezte. A kapitalista terjeszkedés új formái jelentek meg korábban tiltott területeken (pl. Kelet-Európa, Oroszország, Kína és annak ügyfélköre). Határozottan láthatóvá váltak emellett azok a „gyenge láncszemek” is, ahol a rendszer alapvetően összeomlott és anarchia vette át a helyét (Friedman 2003). Az ezekben a térségekben lezajló iszonyatos konfliktusok emberek milliót tették menekültté, súlyos humanitárius katasztrófákat idézve elő ezáltal, mely az antropológia figyelmét is felkeltette, melléktermékként pedig olyan interkulturális találkozásokat hívtak elő, melyek a posztmodern elméletalkotás számára szolgáltattak lehetőséget (Fischer 2003). Az ehhez hasonló folyamatok világszerte összekötik egymással az embereket, országokat és régiókat, sürgető feladatokat fogalmazva meg a kortárs antropológiai gyakorlat számára.
    A globalizáció folyamatai jelen kontextusban meghatározóak, mivel mind az Egyesült Államok, mind pedig a világ más területei vonatkozásában következményekkel bírnak az alkalmazott és gyakorlati antropológia alakulására. Jelen esszé meglátása, hogy az antropológiai tudáselőállítás a világhatalmak (korábban Nagy-Britannia , az utóbbi időben pedig az Egyesült Államok) égisze alatt egy olyan kétszintű struktúra keretei között valósul meg, mely teoretikai és alkalmazott / gyakorlati jelleget egyaránt magában foglal. Ez a struktúra a kolonializmus, és neokolonializmus elhúzódó időszaka során jött létre, abban az időben, amikor a világ hatalmi központjai Nyugaton helyezkedtek el. Csakis ezen a szerkezeten belül „alkalmazott antropológia” az alkalmazott antropológia. Jelen fejezeten belül megpróbáltuk nyomon követni azokat a történelmi változásokat, melyek az elnevezés jelentéstartalmát és a jelentéstartalomban bekövetkezett változásokat térben és időben egyaránt meghatározták. Meglátásunk, hogy ha a világon valóban egy decentralizációs folyamat van kibontakozóban - melynek során a keleti, illetve nem-nyugati hatalmak felemelkedése, és az USA fokozatos hanyatlása figyelhető meg -, akkor a változások mind Amerikában, mind pedig a világ többi részén tükröződni fognak az antropológiai intézmények szerkezeti jellegzetességeiben bekövetkező közeledési folyamaton keresztül (különösen a források nyugat-keleti irányú újraelosztási mintázataiban). Két kísérleti jellegű hipotézis fogalmazható meg a globalizáció jelenségével, valamint az alkalmazott antropológia elnevezésének létrejöttével kapcsolatban: (1) más nemzetek is az amerikai alkalmazott antropológiai intézményekhez hasonló struktúrákat fognak kialakítani, alkalmazott elnevezéssel illetve azokat, és (2) az amerikai intézményi struktúrák olyan fejlődése fog bekövetkezni, mely egyre inkább közelíteni fog a globális normákhoz (az elméleti és alkalmazott antropológia közötti választóvonalak elmosódása).
    Úgy gondoljuk, hogy ami az első hipotézisünket illeti (az alkalmazott antropológia elnevezése más országokban) számos, meglehetősen sikertelen próbálkozásra került sor eddig. Jelen kötetben három fejezet is (Kanada, Nagy-Britannia és Izrael) beszámol azokról az intézményi struktúrákról, melyek egy különálló alkalmazott vagy gyakorlati antropológia támogatására jöttek létre az elmúlt évtizedek során (némelyik közülük az „alkalmazott antropológia” terminusával, vagy egy ahhoz hasonló elnevezéssel is bírt). A kísérletek azonban minden esetben kudarcot vallottak, vagy egyszerűen csak idő előtt befejezték őket.25 Első ránézésre a modellek balsikere ellentmondásosnak tűnhet, ugyanis közülük valamennyi az Első Világ azon térségein belül fogalmazódott meg, melyek látszólag képesek lehettek volna a rendszer fenntartására. Meglátásunk azonban az, hogy kétszintű rendszerek létrehozására csak egy világhatalom lehet képes (pl. Anglia a múltban, az Egyesült Államok jelenleg). Minden más nemzeti kontextusból (pl. Kanada, Izrael és a jelenlegi Nagy-Britannia) hiányzik ugyanis egy-két olyan meghatározó elem, mely nélkülözhetetlen a modell teljes érvényű replikációjához (pl. olyan gazdasági és politikai erőforrások, melyek elősegítik annak működését, határozott piaci igény az alkalmazott antropológia iránt és változatos strukturális sajátosságok). Az alkalmazott antropológiát támogató intézményi struktúrák kudarca és az „alkalmazott” név használatának megszűnése azonban még nem jelenti azt, hogy ezek az országok felhagytak volna az alkalmazott antropológiai gyakorlattal; a tevékenység mindenhol folyik tovább különálló struktúrák vagy elnevezés megléte nélkül is, kivéve a hatalmi központokat. Néhány (nem amerikai) antropológus afölötti megkönnyebbülését fejezte ki, hogy azok a törekvések, melyek egyfajta alkalmazott antropológiai „apartheidnek” az országukban történő kialakítására irányultak, kudarcot vallottak, mivel ehhez, meggyőződésük szerint, az alkalmazott tevékenységnek az elméleti tudással történő integrációjára lett volna szükség. Noha az „apartheid” kifejezés ebben a szövegösszefüggésben riasztónak és idegennek tűnhet, mégis találó leírását adja azoknak az intézményi struktúráknak, melyek szegregációt és diszkriminációt gyakorolnak (egyesek szerint) „öröklöttnek” tekintett tulajdonságjegyeik által.
    Ezek a fejtegetések elvezetnek bennünket második hipotézisünkhöz: az elméleti és az alkalmazott antropológia potenciális egymásba olvadásához. Meglátásunk, hogy az ebben a kötetben, illetve más vonatkozó irodalomban közzétett bizonyítékaink alapján a második hipotézis legvalószínűbb oka a globalizáció. Az antropológia egy új, globális méretű modellje van kiemelkedőben, mely tudományágunkat nyíltan a világ elé tárja, elmosva (de nem megszűntetve) az akadémiai („tiszta”) és a nem akadémiai, valamint az amerikai és a más nemzetek által kifejlesztett gyakorlat közötti különbségeket. A globális modell iránti igény megfogalmazása Fischer (2003) nevéhez köthető, aki új fogalmi és módszertani eszközök bevezetését sürgette, mivel a globalizáció következtében megnövekedett interakciók hatására az egyes kultúrák mind komplexebb jelleget öltenek, és egyúttal mind jobban elkülönülnek egymástól. Fischer azt állítja, hogy az antropológia jelenleg egy olyan „harmadik dimenzióban” működik, mely a 19-20. század során kialakult fogalompárok - mi/ők, primitív/civilizált, Kelet/Nyugat, Észak/Dél, illetve alkalmazott/akadémiai – mentén artikulálódik. Ennek a „harmadik dimenziónak” a megnyílása tette lehetővé az „egység” különös jelentésének, illetve a határok egybemosódásának olyan mértékű előretörését, amit az antropológia – születése óta – sohasem tapasztalt. Meglátásunk szerint ez az „egység” a globális konvergencia három dimenziója által jut kifejeződésre, melyet számos fejezet igyekszik bemutatni.26
    A három dimenzió a tág értelemben vett antropológiai gyakorlat intézményi struktúráinak olyan aspektusait tükrözi (jellegzetesség vagy eredmény), melyek mind az egyes országok és régiók, mind pedig az Egyesült Államok esetében megfigyelhetők. A három aspektust a következőképp ragadhatjuk meg: (1) kortárs, problémaorientált, interdiszciplináris kutatások irányába való eltolódás, (2) résztvevéses és kollaboratív módszertan, valamint (3) akciótervek kidolgozása és a politikai befolyás iránt való elhivatottság. Úgy gondoljuk, hogy ezek a jelenségek a globalizáció folyamatainak következményeiként mind az akadémiai, mind pedig a nem akadémiai antropológiára befolyással vannak és az alkalmazott antropológia amerikai modelljének, valamint elnevezésének az átalakulását is maguk után vonják. A következő bekezdés ezeknek a dimenzióknak a jellegébe enged bepillantást.

Az akadémiai figyelem eltolódása kortárs, problémaorientált, interdiszciplináris kutatások felé

Az előzőekben néhány olyan körülményt vizsgáltunk meg, melyek az antropológiai figyelmet a nemzeti határokat átszelő, sürgető kérdések felé irányították. Jelen kötet mindazoknak az akadémiai és nem akadémiai kollégáinknak az érdeklődésével összhangban van, akik a környezeti károk, az erőszak, a járványok, a hajléktalanság és az éhezés globális méreteket öltő problémái iránt kötelezték el magukat. Ezek a kérdések nem analizálhatók kizárólag a hagyományos értelemben vett „tiszta” tudományos elméletek és módszerek mentén. Míg a hagyományos (szóló, egyedülálló, absztrakt, „exotikus ezoterika”) antropológiai gyakorlat egyre veszít jelentőségéből, addig tudományágunk episztemológiai közepe – a módszertant és az elméletalkotást érintő kritikai megközelítéseknek köszönhetően – folyamatos átalakuláson megy keresztül (Schweizer 1998), mely új intellektuális határok irányába mutató interdiszciplináris elmozdulásokat is magában foglal. A problémaorientált, de mégis alapkutatásnak nevezhető megközelítésmód ereje a természettudományok és a társadalomtudományok által is mind fokozottabb elismerésnek örvend (Stokes 1997), és eredményeket produkál az élvonalbeli tudományok, mint amilyen a környezettudomány, a gazdasági és „intézményi” antropológia és a komplex adaptációs rendszerek, terén is (pl. Moran és Ojima 2005; Jian és Young 2002; Agar 2004). Az általuk megjelenített kontextusokon belül az elmélet és a gyakorlat közötti határvonalak elmosódását azok a sürgető problémák idézik elő, melyek megértése és elméletbe foglalása hiányosságokat mutat fel. Azok a kutatók, akiknek hozzáférésük van a terephez a megértés szempontjából döntő információkra tehetnek szert, míg azok, akik a „tiszta” tudomány képzetén belül ragadnak valószínűleg az újonnan megjelenő realitások megértésében kudarcot vallanak, ugyanis a régi elméletek idejétmúltnak bizonyulhatnak a jelen problémaköreinek vizsgálata során. Fontos megjegyeznünk, hogy a terepmunka gyakran az értékrend felülvizsgálatát is megköveteli (problémaorientáció, teljesítés). Az antropológusok feladata a gyakorlati feltételek között szerzett tudás átalakítása elméleti tudássá, melynek során tartózkodniuk kell attól a tévképzettől, hogy bármilyen kutatás automatikusan „tisztátalan”, vagy hogy a rendszer „árulását” jelenti.
    Ez a kérdés a globális decentralizáció egy másik következményéhez vezet el bennünket, mely a tudósokat kortárs problémák megoldására is sarkallja egyben: a tudás önmagáért való keresése csak a tehetős intézmények által alkalmazott tudósok számára megengedhető. Az exkluzív akadémiai intézményeknek talán módjában áll ilyen jellegű kutatások lefolytatása, mivel anyagilag többé-kevésbé függetlenek, azonban azoknak a közintézményeknek, melyek működése az adókból, a tandíjból, valamint az adományokból és szerződésekből származó bevételektől függ, inkább a választópolgárok azon igényeit kell megszólítaniuk, melyek nagyobb „elszámolhatóságot és megbízhatóságot” követelnek, és az érintettek érdekeivel összhangban álló ütemtervek kidolgozását helyezik előtérbe (lásd Duderstadt és Womack 2003). Ezek a változások egyre növekvő nyomást gyakoroltak az akadémiai kutatókra, és arra ösztönözték őket, hogy „termékekkel” álljanak elő, mintha csak a korporációk világában lennének, valamint hozzájárultak egy bizonyos „revizori kultúra” kialakulásához is a felsőoktatásban (Shore és Wright 2000), mely - véleményünk szerint – a források újraelosztásának egy olyan mechanizmusa, ami a globális hatalomdecentralizációt kíséri.
    Meggyőződésünk, hogy ezek a kontextuális erők olyan üzleti impulzust fognak majd indukálni, mely a vezető pozíció megszerzésének lehetőségét fogja jelenteni az antropológusok számára az interdiszciplináris kutatások során (olyasmi, amit a második világháború során figyelhettünk meg). Ezek a lehetőségek számos következményt vonnak majd maguk után, mint például változtatások alkalmazását a hallgatók és a tanszékek képzésében, illetve átképzésében, és az antropológusok kutatási orientációjának a kijelölésében. Hosszútávon az ilyen változások a tudományágat is átalakíthatják, melynek eredményeként az elméletalkotókat közelebb vihetik a „valós világ” problémaköréhez, és elmoshatják a határokat elmélet és gyakorlat között (lásd Jian és Young 2002).
    Mindeközben, a 20. század végén, megjelentek azok az úgynevezett „intézményi antropológiák” is (Bennett 1996), melyek az antropológiát más tudományágakhoz és szakmákhoz kapcsolták (pl. orvosi antropológia, jogi antropológia, oktatási antropológia, szervezeti antropológia, stb.). Az intézményi antropológia az antropológiai és etnográfiai gyakorlat értékének felismerésére modern foglalkozások széles skálájának létrehozásával válaszolt (lásd Hill 1999, 2000). Az antropológia eme diaszpórája tudományágunk számos képviselőjét olyan intellektuális hibriddé formálta, aki mind az antropológia területén, mind pedig más foglalkozási tartományon belül is egyidejűleg tevékenykedik (pl. orvostudomány, üzleti élet), jön-megy, diszciplináris és interdiszciplináris jelleget egyszerre magára öltve. A hibriditás egyik érdekes aspektusa, hogy a kortárs kontextusok tudástartalmának az integrációját követeli meg, noha egy hibrid antropológus önmagát elméleti orientációjú kutatóként is meghatározhatja, amennyiben ezt a lehetőséget választja (tekintetbe véve az antropológia elméletét, vagy más tudományág elméletét). Nincs azonban olyan követelmény, mely szerint egy intézményi antropológusnak alkalmazott antropológusként kellene magát azonosítania, és többen nem is teszik ezt (annak ellenére, hogy más területek kortárs problémáira fókuszálnak, akárcsak az alkalmazott antropológusok). Meglátásunk, hogy az intézményi antropológusok az Egyesült Államokban egy olyan gyakorlatot fejlesztettek ki, mely az alkalmazott antropológiának eredetileg a Society for Applied Anthropology alapítói által a második világháborút megelőző időszakban megfogalmazott modelljére emlékeztet (Bateson, Mead, Warner és mások), eltekintve attól a körülménytől, hogy az antropológusok ma nem tartoznak konkrét szakmai közösségbe. Az intézményi antropológia azáltal, hogy kívül marad a „megnevezett” tudományok körén (vagy hogy több különböző nevet is magára ölt) a világ más részein zajló események felé közelít, abba az irányba, ahol az alkalmazott antropológia ugyanúgy híján van a pontos megnevezés kiváltságának, ennek következtében pedig hozzájárul az elmélet és a gyakorlat közötti határok eltűnéséhez.


Résztvevéses és kollaboratív módszerek

A kollaboráció hatalmát jelen kötetben azok a fejezetek tükrözik a legvilágosabban, melyek az őslakos és aboriginális lakosság jogainak területén bekövetkezett fejlődést tárgyalják (pl. önrendelkezés, a státusz felismerése, az igazságszolgáltatás, a földterület kiszélesítése és szerződéskötési jogok; lásd az Ecuadorról, Indiáról és Oroszországról szóló fejezetek). Az ezen a területen bekövetkezett előrelépés jelentősnek nevezhető és magában fogalja a helyi lakosok, az antropológusok, a különböző nonprofit szervezetek, a nemzetközi intézmények -  mint a Világbank - és a különböző transznacionális szervezetek együttműködését is. Ezek az előrelépések egy olyan történelmi folyamat következményének tekinthetők, melyek az 1970-es évek során az egyenlőség és igazságosság mellett fellépő társadalmi mozgalmak formájában indultak útnak, és melyek az őslakos és aboriginális lakosság felkeléseihez vezettek a földhasználati jogok és az önrendelkezés jogának biztosítása érdekében. Számos esetben (pl. Latin-Amerika) a felkelések hatása az őslakosság és az állam közötti kapcsolat újraértelmezéséhez vezetett, mely folyamatban gyakran antropológusok is részvettek annak érdekében, hogy nagyobb autonómiát és még világosabban megfogalmazott gazdasági jogokat vívjanak ki az őslakosoknak (lásd az Ecuadorról szóló fejezet). Az erőfeszítések közül néhányat siker is koronázott, nemzeti szinten bekövetkező jogi és politikai változások bevezetését, valamint az őslakosok gazdasági helyzetének javulását eredményezve (lásd az Oroszországról szóló fejezet).
    Az őslakosok jogaival kapcsolatos sikeres innovációk terjedését olyan nemzetközi szervezetek is dokumentálták, mint amilyen a Világbank. A 20. század vége felé ezek a szervezetek egyre fokozódó nyomás alá kerültek, mely a fejlődő országokban pozitív gazdasági eredmények realizálását sürgette. A jelen kötetben található fejezetek meglátása szerint ezek a szervezetek olyan projektek megvalósítására törekedtek, melyek az őslakosság és az etnikai csoportok mellett szálltak síkra valószínűleg azzal céllal, hogy behatárolt eseteken keresztül demonstrálják az elért eredményeket, melyekhez alkalmazott antropológiai módszereket használtak fel (pl. az „etnofejlesztés” Ecuador esetében; lásd még az Oroszországról szóló fejezet). Néhány kölcsönösen előnyös stratégia – miután hasznosságuk bizonyítást nyert - a nemzetközi intézmények által is elfogadásra került, és lehető vált ezáltal szélesebb körben történő terjesztésük. Az antropológusok, az őslakosság és más etnikai csoportok közötti együttműködés hozzájárult ezáltal egy olyan konstruktív gazdasági változást célzó világmodell megjelenéséhez, mely napjainkban globális standardként vált elfogadottá. Meglátásunk szerint ez a folyamat mind elméletileg, mind pedig etikailag nagyobb mélységekkel rendelkezik, mint bármilyen más stratégia, amit a magánszektorban „változások menedzserélésére” alkalmaznak napjainkban.
    Lamphere (2004: 431) megjósolta az amerikai antropológiai gyakorlatnak más nemzetek felé történő elmozdulását, valamint azt a jelenséget is, hogyan válnak majd a kollaboratív módszerek mind az akadémiai, mind pedig a nem-akadémiai kutatások számára a közeledés forrásává:

Az antropológia mélyreható változások küszöbén áll. Ez a folyamat annak a három évtizednyi átalakulásnak a kulminációja, mely az általunk tanulmányozott közösségekben következett be, de következménye az érdeklődésünket meghatározó témáknak és a kutatásunk alanyaival kialakított kapcsolatainknak is egyben…a közösségekkel kialakított kapcsolatrendszerünk újragondolására került sor, melynek során a „másikat” tanulmányozó, a kívülálló szerepét magára öltő szakember és tudós pozíciójából a nagyobb együttműködésre hajlandó, a partneri viszonyt előtérbe helyező megfontolásokra helyeződött a hangsúly.       

A változások valóban mélyrehatóak, melyek során - ironikus módon - az amerikai akadémiai antropológia résztvevéses módszereket igyekszik elsajátítani, a gyakorlat eredetét önmagában  kijelölve. Noha számos elmélet és eljárás hozzájárult a résztvevéses tradíció hagyományának kialakulásához (Greenwood és Levin 1998; Wallerstein és Duran 2003), a jelenlegi közösségi alapú gyakorlat mint módszer legtisztább elhivatottja a brazil származású Paulo Freire volt. Freire módszere arra irányult, hogy megtörje az akadémiai intézményeknek a tudás előállítására és terjesztésére vonatkozó monopóliumát a szegénységben élők olvasni tanulásának átalakítása által (Elden és Levin 1991; Taylor 1993). Hogy ez a módszertan bejárhatta a Földet és utat találhatott az amerikai akadémiák felé az antropológiai kutatás innovatív megközelítésmódjaként az minden bizonnyal a globalizáció és a konvergencia esettanulmánya.

Határozottabban körvonalazott akciótervek és politikai befolyás 

Az antropológiának a közcélú szabályozás terén betöltött évszázados története volt a központi témája annak a történelmi körútnak, melyre jelen esszénkben vállalkoztunk. Egy gyorsan változó világban a köz- és a magánszféra politikai elitje – különösen a nyugati elit, mely hegemóniáját fenyegetve érzi – talán kényelmetlenül érezheti magát, és megfogalmazódhat benne az a szándék, hogy a közvetlen tekintetén túl fekvő területekre is kiterjessze hatalmát. Maguk az antropológusok is igényt formáltak azonban ezekre az eddig ismeretlen területekre, és érdekes módon, szíves fogadtatásban részesültek a hatalom számos olyan szegmensében, ahol azelőtt ritkábban tűntek fel. Mivel az antropológiai tudás a súlyos globális változások korszakában az elit nélkülözhetetlen eszközévé vált, ezért az a meggyőződésünk, hogy az antropológia 21. századi modellje a tőkefelhalmozás globális központjainak működésébe nagyobb befolyással és autoritással fog bekapcsolódni, mint az csaknem egy évszázaddal ezelőtt lehetséges volt. Ez az eltolódás világméretű jelleget kezd ölteni, mint ahogy azt jelen kötetünkben is bemutatjuk (lásd a Kanadáról, Ecuadorról, Egyiptomról, Nagy-Britanniáról, Izraelről és Oroszországról szóló fejezeteket; amerikai példaként lásd Hackenberg és Hackenberg 2004). Ezzel egy időben a tudományágon belül is változások zajlanak, melyek a sokáig absztrakt, ezoterikus és öncélú tudásfelfogás helyett a tudás és gyakorlat egy másik megközelítési módját kínálják fel, melyen belül sokkal inkább a stratégiai megfontolások, és a kritikus társadalmi kérdések iránti elkötelezettség fogalmazódnak meg.27 Míg a partikuláris kultúrákról való ismeretek elmélyítése inkább elszigeteltséghez vezet, addig a sürgető kérdések iránti érdeklődés a kapcsolatokat erősíti és egy globális folyamat kiteljesedését segíti elő. A mindent átható tudományos változások következtében az antropológia szükségszerűen ölt globális jelleget munkánk minden aspektusában (pl. globális standardok megjelenése a szakirodalomban, a módszertanban és a gyakorlatban). Azok az intézményi struktúrák és azok az egyének, akik képesek bekapcsolódni ebbe az átmenetbe a jövő antropológiájának megszületéséhez fognak hozzájárulni (pl. a hallgatók módszertani ismereteinek olyan elmélyítése által, ami nem feltétlenül akadémiai kereteken belül valósul meg). Talán a gyakorlat és a komplementer megközelítésmódok területein belül felhalmozódó tudás lesz az, ami a jövő antropológusait felosztja majd (pl. az orvostudomány, az oktatás vagy más szabályozások tudásmennyisége), nem pedig a múlt azon dichotómiái, mint az alapvető versus alkalmazott tudás, vagy egy meghatározott elmélet iránti elkötelezettség. Az antropológusok választott témájukkal összefüggésben álló társtudományokkal fognak szövetségre lépni, és a Föld olyan térségei és transzglobális emberi közösségei felé fogják fordítani figyelmüket, ahol bizonyos kérdések kritikus jelleget öltenek.
    Röviden összefoglalva az előbbieket, bizonyítékaink áttekintése alátámasztja azt a meglátásunkat, miszerint az antropológia területén az Egyesült Államokban a gyakorlati modellek irányába történő elmozdulás tapasztalható, melynek következménye nemcsak a „tiszta” és az alkalmazott közötti különbségek feloldódása, hanem a tudományág új formáinak a megszületése is, melyet az antropológián és a társtudományok területén bekövetkező elméleti és gyakorlati felfogásmód kombinációja jellemez. A jelenség magyarázata szerintünk a globális kontextusban bekövetkezett zavarokban keresendő, kiváltképp a világ decentralizációjának folyamatában, mely az erőforrások újraelosztását vonta maga után. Meglátásunk, hogy a zavarok és bizonytalanságok időszaka a stabil elméleti rendszerek kimozdulását eredményezi, és olyan krízist idéz elő, mely az empirikus kutatás és cselekvés igényét helyezi előtérbe. A nagy gazdasági világválság és a második világháború időszaka ilyen periódusok voltak, és jelenünk is ezekkel a vonásokkal bír. Az elmélet és gyakorlat „apartheid” megközelítése, mely a szilárdan működő rezsimek régi hatalmi központjaiban jött létre nem maradhat fenn jelen körülmények között, mivel akadályozza a megértéshez és cselekvéshez szükséges tudás globális áramlásának folyamatát. Az antropológia kihívása az új feltételekhez alkalmazkodó re-formban rejlik, és nekünk is meg kell re-formálnunk önmagunkat annak érdekében, hogy hitelesek és dinamikusak maradhassunk (és hogy fejlődhessünk és még hitelesebbé válhassunk a jövőben).


Önmagunk átalakítása: az amerikai antropológia a 21. században       

Az antropológusok a múltban fülkéket alakítottak ki maguknak a kolonializmus és annak kritikája kontextusán belül. Boastól kezdődően az antropológusok többsége, különösen a nyugati antropológusok, egyfajta komfortzónát leltek liberalizmusuk számára az akadémia keretei között. Noha Boast és tanítványait foglalkoztatták az etnicitás kérdései, valamint az kihalófélben lévő népcsoportok etnográfiai leírásainak a megmentése a róluk való tudás megőrzése érdekében, az antropológia kis méretű és aránylag erőtlen tudományág maradt. Boas és tanítványai egy olyan fogalmi keretet (relativizmus) és ideológiát (liberalizmus) fektettek le a tudományág számára, mely a 20. század során mindvégig meghatározta az antropológiai szemléletmódot. Talán Horton volt az (1973), aki a legtalálóbb módon jellemezte az antropológiának a hagyományos társadalmak iránti „romantikus lelkesültségét”. Azt állította, hogy a legtöbb antropológus „liberális aggályokkal” szerelkezik fel, annak érdekében, hogy a gyűlöletes és bosszantó interkulturális összehasonlításokat (pl. kulturális relativizmus) elkerülje. A relativizmusnak a fenntartása azonban azt követeli meg tőlük, hogy eltekintsenek bizonyos kulturális párhuzamoktól és tényektől, melyek (véleményünk szerint) akaratlanul is vakfoltokat hoznak létre a tudományágon belül. Noha az antropológusok régen felismerték például a fogyasztás központi szerepét a kulturális minták keletkezése során (pl. Sahlins 1976; Douglas és Isherwood 1979), mégis a 20. század jelentős része úgy telt el, hogy figyelmen kívül hagyták azt mint esetleges kutatási területet, mivel a tudományág befolyásos tagjai igyekeztek egyrészt megóvni a hagyományos társadalmakat azoktól a „szennyeződésektől”, melyek a termékekkel együtt érkeznek, másrészt pedig szerették volna megvédeni az antropológiát a kihalás veszélyétől (Miller 1995). Azáltal, hogy most a fogyasztás jelentősége is elismerésre került, a változásokkal kapcsolatban megfogalmazódó észrevételek azt sugallják, hogy önös célból megfogalmazódó „liberális aggályaink” a társadalmi valóság önkéntelen tagadásához vezettek. Félelmeink a világ egyoldalú látásmódját eredményezték (ironikus módon a „saját”, nem pedig a „másik” nézőpontjából kiindulva), ami az antropológia intellektuális és politikai marginalizálódásához vezetett mind lokális, mind pedig globális szinten.
    A globális közeledés egy alapvető dimenzióját azok a szövetségek és transznacionális hálózatok tükrözik, melyek antropológusok segítségével jöttek létre, és számos esetben 21. századi ideológiát követelnek meg. Elméletünknek és gyakorlatunknak a világ politikai rendszerének új társadalmi és kulturális átstrukturálódását kell tükröznie. Míg a liberalizmusnak továbbra is helye van attitűdünkben és cselekedeteinkben, ahhoz, hogy fejlődhessünk, fel kell ismernünk a 20. század eszméit megfogalmazó világ és az újonnan megjelenő közötti különbségeket. A globalizációs folyamatok kiindulópontja nem mindig a Nyugat; ennek következtében nem minden aspektusa káros mások nézőpontjából szemlélve. A „kultúra” megőrzéséhez, valamint a létminimum alattiak és a szegények jogaihoz kapcsolódó értékeket például más ideológiai keretek irányába kell tolni, olyanok felé, melyek még inkább összhangban vannak a globális folyamatokkal, nem pedig csak a nyugati társadalmakban gyökerező mintáikkal. A globális újrastrukturálódás az antropológusoktól 20. századi ideológiájuk, értékeik és konstrukcióik újragondolását követeli meg, 21. századi keretek között. A posztmodern elmélet egyik fő hozzájárulása ehhez a folyamathoz a „mi-ők” viszony kritikai újragondolása volt, jobban a megfigyelés előterébe állítva ezáltal a „másik” személyét, mint ahogy azt a 20. századi  antropológiába behatoló korábbi modellek lehetővé tették.
    Meggyőződésünk, hogy a 21. századi antropológia képes lesz újra megidézni a Society for Applied Anthropology alapítóinak innovatív látomását, a szakértői tudás és képességek előállításán keresztül pedig képes lesz megvalósítani elmélet és gyakorlat integrációját, ami a megfelelő pillanatban majd hozzájárulhat a tudományág marginális pozíciójából történő kimozdításához. A döntő ebben a folyamatban elmélet és gyakorlat integrációja, mely előmozdíthatja helyzetünket a globális rendszeren belül, és képes lehet ellensúlyozni majd azt a feszültséget is, mely tudományágunk integritását fenyegeti. Már korábban is érveltünk amellett (Hill és Baba 2000), és most ismét megerősítjük azon véleményünket, hogy az antropológia jövője azokban az elméleti és módszertani kérdésekben gyökerezik, melyek a gyakorlat határterületein tűnnek fel. Ez az izgalmas és kihívásokkal teli terület egyre terjeszkedőben van azon az új globális modellen belül, mely meghaladja 20. századi eszméinket, magába foglalja múltunk leginnovatívabb aspektusait, és olyan új gondolatok terjedését segíti elő, melyek egy decentralizált világból emelkednek ki. 

 

Jegyzetek

Köszönetnyilvánítás. A szerzők köszönetüket szeretnék kifejezni Michael Angrosinonak, Erve Chambersnek, Sara Pinknek, Anatoly Yamskovnak Tim Wallace-nak, és három, anonimitását megőrizni kívánó bírálónak, akik éleslátásról tanúbizonyságot tevő kritikai észrevételeik, valamint érdemi javaslataik által hozzájárultak jelen írás megszületéséhez. Minden hiányosság szigorúan a szerzők hibájaként róható fel.
    Az írás egyik korábbi verziója az Ethnographic Praxis in Industry Conference-en hangzott el Redmondban, Washington államban, 2005 november 14-15-én.
    1.  Kivételnek tekinthető Foster (1969), aki áttekintést nyújtott az alkalmazott antropológia mexikói fejlődéséről és korlátozott említést tett a Guatemalában, Peruban, Bolíviában, a Fülöp-szigeteken, Indiában és Olaszországban kibontakozó alkalmazott szemléletű tevékenységekről. Gardner és Lewis (1996) rövid említést tesznek az alkalmazott antropológia Nagy-Britanniában bekövetkezett fejlődéséről.
    2.  Ezzel kapcsolatban igyekszünk hangsúlyozni, hogy nem hiszünk abban, hogy a különbség az „alkalmazott antropológia” koncepciójának más nyelvekre, illetve kulturális kontextusokra történő fordítási nehézségeiből adódna. Az antropológiai tudás gyakorlati célokra való használatának alapvető gondolata feltűnően cseppfolyósnak bizonyult a kulturális választóvonalak átlépésekor, ahogy azt a Foster (1969), Bastide (1973), Kuper (1983), Gardner és Lewis (1996), Freidenberg (2001) által tett megfigyelések, és gyakorlatilag a jelenlegi és a megelőző kötetben publikált valamennyi fejezet tanúsítják.
    3.  Noha ezek a terminusok mára elavulttá váltak, mégis szándékosan alkalmazzuk őket ebben a kontextusban, történeti összehasonlítás céljából.
    4.  Ezen a helyen a „gyakorlat” terminust használjuk az antropológia teljes tudományágán belül alkalmazott eljárásokra egészére utalva, beleértve ebbe azokat az antropológusokat is, aki nem tekintik magukat gyakornokoknak „alkalmazott” értelemben (pl. etnográfiai terepmunka gyakorlatok).
    5.  A brit származású Lane Fox Pitt-Rivers már 1881-ben használta az „alkalmazott antropológia” terminust (Gardner és Lewis 1996).
    6.  Kuper (1983) vitatja, hogy a közvetett hatalomgyakorlás bármilyen objektív szerepet is játszott volna az antropológia felől érkező „funkcionális” jelleg megjelenésének előmozdításában a brit gyarmatokon. Ugyanakkor megjegyzi, hogy maguk az antropológusok támogatták a közvetett hatalomgyakorlást, és ebben a kontextusban ez az, ami meghatározó (hogy az antropológusok és a gyarmati adminisztráció között összeütközésre került sor a közvetett igazgatás hatékonyságát illetően, és hogy a résztvevéses megfigyelés funkcionális szempontból jobban illeszkedik ehhez a megközelítéshez).
    7.  Az első antropológiai tanszéket 1917-ben hozták létre Oroszországban, mely a tudományág fontosságát hangsúlyozta a Szovjetunión belül.
    8.  Hogy az Oroszország számára megfogalmazott hipotézis Kína esetében is alkalmazható lehet, arra mostanáig nem derült fény.
    9.  A fejezet során alkalmazott „bennszülött antropológus” elnevezés azokra az antropológusokra utal, akik saját országukban vagy kultúrájukban végeznek oktatási tevékenységet. Ez az elnevezés azonban problematikus; amikor például amerikai antropológusokkal kapcsolatban alkalmazzuk, akkor legalább kétféle (potenciálisan azonban még több)  antropológust is magába foglal: fehér és bennszülött amerikait, esetünkben. A meghatározó ebben az esetben az, hogy mind az európai, mind pedig az amerikai antropológusok (kívülállók) valóságos monopóliummal bírtak a fejlődő országokban élő emberek tanulmányozásának területén, ami azonban elkezdett megváltozni, amint ezekben az országokban is megindult a „bennszülött antropológusok” képzése, hasonló célokkal.
    10.  Valójában ezek a szabályozások nem érték el céljukat, ahogy azt a következő fejezet be is mutatja majd. Freidenberg (2001) rámutat arra, hogy az akkulturáción alapuló akciótervek gyakran az osztálytagozódás folyamatát segítik elő a hagyományos közösségeken belül azáltal, hogy az ott élő embereket a közösségükön kívüli, munkaerő-intenzív iparágakba vonják be.
    11.  Angrosino (személyes közlés, 2005) meglátása, hogy az Első Világ akadémiai, vagy elméleti antropológusai gyakran nem tekinthetők tisztán elméleti szakembereknek abban az értelemben, ahogy például a fizikusok, mivel terepmunkán alapuló tevékenységük a „valós világ” kérdései iránti erős orientációt alakít ki bennük.
    12.  Az 1930-as évek vége felé az Office of Indian Affairs az U.S. Department of Agriculture-rel együtt részt vett annak a - fő természeti erőforrásokról szóló – tanulmánynak az elkészítésében, antropológusok bevonása mellett, mely az őslakos amerikai lakosság attitűdjének a domináns amerikai értékekhez történő hozzáillesztése mellett érvelt (Gardner és Lewis 1996).
    13.  Fontos megjegyezni, hogy az SfAA megalapítására az Egyesült Államok második világháborúba történő belépése előtt került sor, ugyanis a háborút gyakran tekintik úgy, mint ami hozzájárult az alkalmazott antropológia modern formájának a kikristályosodásához az Egyesült Államokban. Mi azonban azt állítjuk, hogy ennek a modern formának a kialakulása a háborút megelőző időszakra tehető, melynek kiindulópontját az 1930-as évek során megjelent feltételek jelentették (pl. a nagy gazdasági világválság).
    14.  Egy másik potenciális tényező, ami az SfAA alapítóit befolyásolhatta az a társadalomtudományok területén elinduló „multidiszciplináris mozzanat” lehetett, mely leginkább a Harvard egyetemen bontakozott ki Talcott Parsons vezetésével. Clyde Kluckhohn, egyike a korabeli antropológia legkiemelkedőbb egyéniségeinek, szintén részvett ebben a törekvésben, és Bennett szerint (1996: S26) „nem tett világos különbséget alkalmazott és „tiszta” megközelítés között”.
    15.  Az ilyen jellegű kritikák következtében néhány gyarmat, illetve korábban gyarmati sorban lévő terület ellenséges talajjá vált az antropológusok számára egészen a legutóbbi időkig. A Harmadik Világ antropológusainak saját országukon belül is kritikával kellett szembenézniük, amennyiben gyarmati projektekben működtek közre. A gyarmati antropológiát célzó bírálatok nem tesznek említést arról, hogy néhány antropológus a gyarmati időkből éles kritikát fogalmazott volna meg saját kormánya ellen (például lásd az Indiával és Portugáliával foglalkozó fejezeteket ebben a kötetben).
    16.  Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy mind a „tiszta”, mind pedig az alkalmazott antropológiát Európában a kolonializmussal hozták közvetlen összefüggésbe, noha a „tiszta” antropológia megpróbálta elhatárolni magát az alkalmazottól azáltal, hogy „megfeledkezett” kettejük kapcsolatáról, illetve tagadta annak létezését.
    17.  Néhány megfigyelő szigorú kritikát fogalmazott meg az elmélet felé történő elmozdulással kapcsolatban: „valami nyilvánvalóan történt az elmúlt két évtized alatt, és nem igazán jó…Az antropológia kialakította a maga korlátozó tabuit, a saját kis kultúráját, ami körbevette, ha nem megfojtotta őt. Kifejlesztette státuszszimbólumait, ami a trivialitás burjánzásához, vagy - még rosszabb esetben - a trivialitás mint státuszszimbólum utáni kutatáshoz járult hozzá a tudományágon belül” (Nader 1975: 31-32; cf. Bennett 1996: S27).
    18.  Meg kell jegyeznünk, hogy az 1940-es és 50-es évek során néhány antropológus (beleértve számos olyan kutatót is azok közül, akik részt vettek az SfAA megalapításában) kapcsolatban állt a Human Relations Schoollal, ahol a kutatási program a munkaerő termelékenységének fejlesztésére irányult az amerikai iparban (Baba 2000). Mivel ezek a projektek megkövetelték a vállalatokkal való együttműködést, ezért akadémiai körökben gyakran gyanakvással tekintettek rájuk, és számos esetben „politikailag reakciósnak” bélyegezték őket ((Bennett ’996: S24). Ezek a nézetek éles ellentétben álltak a „tisztességes, liberális, reformista antropológiával”, amit vélhetőleg a tudományág fősodra reprezentált (Bennett 1996: S37). Ez a körülmény hozzájárult az alkalmazás mint politikailag gyanús kategória kulturális konstrukciójának kialakulásához.
    19.  A kulturális relativizmus valóban relatív fogalom. Etnográfiai terepmunkánk során rendszeresen fogalmazunk meg etikai ítéletet az emberi viselkedésről, és ha nem tesszük ezt, akkor konfliktusban találhatjuk magunkat az intézmények vizsgálóbizottságaival. Miközben a világ rohamosan változik, miközben a határok leomlanak és az emberek mind kiszámíthatatlanabb módon kerülnek egymással kapcsolatba, egyre nehezebbé válik a kulturális relativizmus elvének alkalmazása, mely szerint az emberek mintha a kulturális közönyösség hermetikusan lezárt buborékában élnének. Az ehhez hasonló hangsúlyeltolódások azt jelentik, hogy az alkalmazott antropológusok azon meglátása, mely szerint bizonyos módszerek vagy eredmények mások számára esetleg vonzóbbnak tűnhetnek, ma már nem számít olyan eretnek gondolatnak, mint a 20. század közepén.
    20.  Ma természetesen felismerjük, hogy még a „tiszta” kutatás is beavatkozást jelent, amennyiben emberi alanyok is részt vesznek benne, még ha csak érintőlegesen is, és hogy nem kerülhetjük meg az erkölcsi felelősség kérdését kutatásunk során.
    21.  A második világháborút követően a „fejlesztés” koncepciója olyan eszközként jelent meg a Nyugaton, ami Afrika, Ázsia és Latin-Amerika gazdasági „elmaradottságát” igyekezett megszólítani. Az Egyesült Államok politikai elitjének tagjai közül kerültek ki a fejlesztési mozgalom vezetői, de hamarosan a Nyugat teljes politikai szervezete bekapcsolódott a folyamatba, és igyekezett meggyőzni a Harmadik Világ országainak újonnan megválasztott vezetőit, hogy csatlakozzanak a gazdasági növekedésnek a Nyugat által megfogalmazott kulturális koncepciójához (Escobar 1995). Amint ez az irányzat fejlődésnek indult, az amerikai antropológusoknak lehetőségük nyílt a nemzetközi szervezetekkel történő közös együttműködésre, az amerikai hadseregnek pedig a Harmadik Világ országainak „modernizálására”, ami központi elemét alkotta az Egyesült Államok egyre inkább nyilvánvalóvá váló gazdasági hegemóniájának a 20. század közepén. Miközben a fejlesztési ügynökségek programjuk kialakításával voltak elfoglalva, addig az „elmaradott” országok lakosai egyre szegényebbé és kétségbeesettebbé váltak. A Harmadik Világ intellektuális vezetői éles kritikát fogalmaztak meg a fejlesztésekkel kapcsolatban, melyet az 1970-es évek elején a függőségi-elmélet indított el. A függőségi-elmélet a marxizmus és a világrendszer-elmélet által befolyásolt teória, mely az „elmaradottságot” a perifériára szorult országok gazdasági kiszolgáltatottsága és a nyugati országok kizsákmányolása közvetlen következményének tekinti (Peet 1999). Noha a függőségi-elméletet több szempontból is élesen kritizálták, maga a kritika csak a nyitánya volt egy hosszú és tovagyűrűző globális huzavonának, mely a „fejlesztés” koncepciója ellen irányult. Ebbe a vitába fokozatosan más olyan erők is bekapcsolódtak (az 1980-as évek vége felé), köztük antropológusok is, akik a fejlesztés kérdéskörét kutatási témájukká tették.
    22.  A vietnami időszak során nagy felháborodást váltott ki annak felfedezése, hogy az Egyesült Államok hadserege antropológusokat próbált meg bevonni a tengerentúlon zajló, álcázott hírszerzési hadműveleteibe. Ez aztán ahhoz vezetett, hogy az American Anthropological Association betiltott minden olyan kutatást, melynek anyaga nem volt publikálható a nyilvánosság számára. Ez a tilalom, ami az AAA által megfogalmazott Szakmai Felelősség Alapelveinek részét alkotta (1971), gyakorlatilag hatályon kívül helyezett minden tulajdonjogi védelem alatt álló antropológiai kutatást egészen addig, amíg az alapelvek meg nem változtak az 1990-es évek során.
    23.  Chambers (1987) megnevez számos olyan tényezőt, ami megakadályozta az alkalmazott antropológia fejlődését Amerikában. Ezek közül néhány az etikai és értékrendbeli alapelvek kulturálisan megkonstruált szemléletével áll összefüggésben a tudományágon belül.
    24.  Az Economist például (2005 október 19: 104-106) a következőképpen állapítja meg a csendes-óceáni térségben, valamint a Dél-Kelet Ázsiában lévő országok a GDP-jének (gross domestic product) alakulását egy éves távlaton belül: Kína (9.4% +), Hong-Kong (6.8% +), India (8.1% +), Indonézia (5.5% +), Malajzia (4.1% +), Fülöp-szigetek (4.8% +), Szingapúr (6.0% +), Dél-Korea (3.3% +), Tajvan (3.0% +), Tájföld (4.4 % +). Ezzel egy időben a GDP alakulása, ugyanarra az időintervallumra kivetítve, az Euro térségben 1.1%-os, az Egyesült Államokban pedig 3.6%-os növekedést mutat.
    25.  Kanadában a Society for Applied Anthropology, és orgánuma a Proactive, megszűnt létezni. Az alkalmazott antropológiai mesterképzés, ami a University of Saskatchewan irányításával indult el, szintén nem volt fenntartható a programok méretének csökkentése miatt. Nagy-Britanniában összeomlott a British Association for Anthropology in Policy and Practice és utóda. Izraelben bezárt a Ben-Gurion University-n belül működő Department of Behavioral Science alkalmazott antropológiai irányvonala. Meg kell jegyezzük azonban, hogy az „Antropology in Action” még mindig működik Nagy-Britanniában e-mailes vitafórumként, és hogy az ASA 2003-ban elindította el az „Apply”-t, ami egy olyan alkalmazott antropológiai hálózat, mely alkalmazott rendezvények támogatásával foglalkozik és saját weboldalt tart fenn. Meglátásunk szerint az utóbbi időben mutatkozó aktivitás nem tükrözi a formalizációnak ugyanazt a fokát, mint azok az intézményi struktúrák, melyek kudarcot vallottak.
    26.  A konvergencia ehhez hasonló dimenzióira amerikai példa a Practicing Anthropology kiadványaiban (Hackenberg és Hackenberg 2004), valamint a saját munkánkban található.
    27.  Ez az eltolódás talán újra megerősíti azt a hosszan tartó tendenciát az antropológián belül, mely szerint az „emberi létezés más útjainak” lehetőségként történő felismerése hozzájárul a tolerancia növekedéséhez, enyhíti a konfliktusokat és növeli a társadalmi jólétet. Ebből a szemszögből nézve, az antropológiának mindig is volt „célja”, noha ez a cél csak másodlagos volt, mely a tudás keresése mögött foglalt helyet. 

 

Néprajzi Látóhatár XXI. évf. 2012/4. 97-102.

http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=115146

 

                                                                                                                                                  

     


Docdivision

Saját alkotások gyűjteménye: írások és filmek a kulturális antropológia jegyében.

Olvass tovább...

Írások

Kulturális antropológia és kortárs vizualitás szövegek tükrében.

Olvass tovább...

Filmek

Filmes kalandozások a kultúra peremvidékein: dokumentumfilmek és antropológiai metszetek elfeledett régiókból.

Olvass tovább...

Lap tetejére
JSN Boot template designed by JoomlaShine.com